Régtől úgy tartom, hogy a magyar irodalmon belül léteznek egymástól regionálisan eltérő, de mindenképpen az egészbe integrálódott, nem elkülönülő beszédmódok, hangsúlyeltolódások, frekventált témák, nyelvhasználati módozatok, amelyek a más helyeken élő olvasók számára az adott régió irodalomban megfogalmazott sajátosságait közvetítik. Az Erdélyben született irodalmi alkotások egy része is rendelkezik egyfajta olyan többlettel, amit mi itt a Vajdaságban újdonságként, a felfedezés élményével élünk át. Nálunk például nincsenek hegyek meg havasok, nem fenyegeti az embert medvetámadás, más az életvitelünk és szemléletmódunk, gondolatmenetünk, nem tanuljuk gyermekkorunktól fogva, hogy a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve pedig nem játék. Másfelől pedig az idegen nyelvi közeget is – bizonyára az erdélyi és a vajdasági magyarság aránya következtében – másként éljük meg.
Vida Gábor 1968-ban született, a Marosvásárhelyen megjelenő Látó folyóirat prózaszerkesztője. A kétely meg a hiába című novelláskötetében ott a Székelyföld világa, a falurombolások emléke, az 1989 előtti és utáni Románia valóságának egymás iránti megfeleltetése, a rendszer és a kisember szembefeszülésének megjelenítése, az egymás mellett élő magyar, román és cigány entitások viszonya, a pap, akinek prédikációjáról maréknyi gyülekezetéből valaki jelent Ceauşescu állambiztonsági szolgálatának, miközben a pap is jelent az őt megfigyelőről a szekunak, az ismeretlen okból elhurcolt, többé soha elő nem került plébános, a magyar tanítónőbe reménytelenül szerelmes román rendőr, akit széttépnek a hegyekben megjelenő farkasok, a családnyi cigánykolónia, amit a székelyek el akarnak űzni, mert szerintük miattuk jelent meg a településen a milicista, a gazdálkodó, akit bocsait védő medve sebez halálra, mind balladásan szép, elhallgatásokkal teljes, olykor mitikus határokig megemelt történetek.
A könyvet mégis az emlékezéstechnika működésének fürkészése, a hangsúlyos képiség, és az elbeszélés lehetőségeinek állandó próbára tétele jellemzi.
A tizenegy történetből álló novellasorozatot két, kimondottan a narráció határait ostromló novella fogja keretbe. Az első, Mint akinek hedwig…című központi motívuma egy falhoz vágott, darabjaira hullott kerámiacsupor, amit sorsa a szemeteskannába utasít, ám az elbeszélő, illetve az általa képzelt ábrándlény, talán az elbeszélő hamismása végül türelemmel és elszántsággal, természetesen eredménytelenül igyekszik kirakós játékként cserepeiből összeilleszteni, s végül az edény mégis újra összeáll egésszé. A csuprot a hiányzó cserepek üres helye teszi – képzeletben – teljessé, fölvillantván az emlékezés pszichés mechanikájának megragadhatatlan rejtélyét. A kötetet záró Jelenetek egy erdélyi filmből elbeszélés ugyancsak kéthangú szövete a címben jelzett, soha el nem készült film története mentén ugyanezt az emlékezés-megjelenítés problematikát állítja középpontba, és ennek nyomán összegzi magvasan az elbeszélés filmese: „Nem táj ez, több annál, és kevesebb. Ha filmezed, a képen nem történik semmi, ha viszont történik, azt nem lehet filmezni.”
A keretelbeszéléseken és a balladás jellegükön kívüli szövegek zömmel az elbeszélő gyermekkorába és ifjú éveire fókuszáltak, tehát a felnőtt elbeszélő igyekszik fölidézni általuk a maga mögött hagyott világot, azt, hogy diákként egy számukra távoli és értelmezhetetlen házi olvasmány révén miként ismerik meg és azonosítják környezetük emberi karaktereit, hogy milyen szerepet játszott felnőtté érésük során a sport, a foci mindenekelőtt, majd az asztalitenisz, a kerékpározás meg a sakk, és az elbeszélő valóságos mítoszt épít aköré, hogy mit jelentett számára a tény, hogy nem csatár, hanem kapus volt a csapatban, sötét tablót arról, hogy miként nyomorgatta a diktatúra a fiatal élsportolókat, szerelmes díszleteket emel aköré, milyen életre fölkészítő leckéket kapott pingpongozó barátnőjétől, sakkozó szerelmétől, illetve az orosz szaklapokat bújó sakkedzője által a fiúk lankadó lelkesedése nyomán kitalált, hiteltelen anekdotából. Ezek a személyesen emlékező elbeszélések egy regény körvonalait is megadják, amennyiben úgy olvassuk őket, mint a csupor hiátusából az egész edényt egybelátó elbeszélő nézte a darabjaira tört mozaik kockáit, úgy szemléli, „mint egy kiterített, és torz földgömb palástját, amelyen semmi nem ott van, ahol a valóságban, de mindennek megvan a maga helye, csak el kell képzelni”. Az így regényképződménybe szerveződő elbeszélések egyik vezérmotívuma a szerelem. Ennélfogva érzelem és líra hatja át Vida Gábor kihagyásos, elhallgatásokkal nyomatékosított, értő fegyelemmel elbeszélt, narratív szempontból gondosan fölépített történeteit, amelyekben a világ közvetlenül soha nem az, ami, ugyanakkor az elbeszélés mindig a világ.
Végül, álljon itt egy rövid idézet, ami talán metaforikus értelemben azt is jelenthetné, hogy a székely embernek és az erdélyi magyar írónak regionális és szemléletbeli tudatát az is meghatározza, hogy vannak havasai: „Megértettem azon az éjszakán, hogy mi a különbség a hegyek és a havasok között: a hegyekben kirándulunk, mászunk, vadászunk, és pusztítjuk az erdőt vagy fotózzuk a tájat, a havason csodára várunk.”
