A Világsarok + Balázs Attila második, a széppróza és a publicisztika határvonalain egyensúlyozó írásait tartalmazó kötete. 2006-ban megjelent elődjéhez, a Világsarok non-stophoz hasonlóan egotrip, „balkáni nyúl lelkem tükre”, afféle cuniculus vitae. Egy Nyúlszív őrmesterhez méltó nyúlfarok-gyűjtemény, nyúlfogú, mindenbe bele-belekóstoló, mindenkiben mély nyomot hagyó mondatokkal. Olvasóitól pedig mintha elvárná, hogy hasonuljanak a szerzővel: rezge orrcimpáikkal szagolgassák meg a könyvet, tapasszák rá óriási füleiket, rágcsálják meg a sarkait, vagyis ideig-óráig váljanak ők is üregi nyúllá.
És hogy miként lesz valakiből cuniculus? Összeolvasva a két kötetet, folytatásos olvasónapló bontakozik ki előttünk, fejlődésregénnyé, sajátos nyulológiává sűrűsödve. A medenacsi tanyán töltött nyarak, a szülői ágy alatt megtalált, apai jegyzetekkel ellátott Új Symposionok, a stoppos utazások Európa- meg Amerika-szerte, a harmadik generáció összes nyűge s nyilai, az Újvidéki Rádióba leadott abszurd tojásjelentések, a nyúlcipő felvétele és a szökés, az alkohol és a szétbombázott hidak kísértése csak a háttér: a balázsi világ középpontjában a személyes ősök és hősök foglalnak helyet, Ginsbergtől Tolnaiig, Kištől Bukowskiig. Ott van mondjuk Szenteleky Kornél, ez a „furcsa kis vékony, kitinpáncélos bogárka”, aki éjjel, amikor horkol a dagadt disznóhizlaló, s a százláncos gazda gutaütötten emészti az esti vinkót meg a paprikást, sápadtan, lázasan, szikkadt szemekkel spanyolul tanul, Hölderlint vagy Rimbaud-t forgat. „Tényleg: ki ismeri? És a szivárvány mely színeiből áll a helyi színek elmélete? A SZIVÁRVÁNY DÉLIBÁBJA?” Aztán ebből az élet írta pordrámából, látszólag a tóparti meg a templomtorony-perspektíva ellenében megszületik a Sympo, hogy évtizedekkel később vele együtt haljon meg Sziveri János, „aki mindig olyan remekül, nagy ívben tudott fejjel menni a falnak”, hogy sokak számára épp eme rendkívülien makacs, halálszaltós szokása miatt maradt igazából emlékezetes, s kevésbé szép szálkás betűkkel rótt, furcsa hangú, többnyire édes-keserű, számtalan helyütt szokatlan rímelésű, vaskos, égett zsírszagú lírai sorairól.
A netnaplókat, az interjúkat és az esszéket azonban nemcsak a közös irodalmi élményanyag köti össze, hanem minden történetük gyökérzete, amely erőteljesen kapaszkodik ebbe az alföldi altáj-vidékbe. A Halotti beszéd című jegyzetben is ez idéződik meg, hiszen a Bolognába vetődött író 1995 szeptemberében egy öt évvel azelőttről származó, gyűrött papírt talál a zakózsebében, rajta a saját kézírásával: RÖGTÖN JÖVÖK. Valamiféle agyrémtől vezérelve elindul, hogy megkeresse az ottani Telepet, de a rendőrök gyorsan visszatessékelik a veszélyes környékről a főtérre, ahol a „vak” kintornást hallgatva eszébe jut egy este: „karácsony, éjféli mise a telepi katolikus templomban. Nyakamba vettem lányom, hogy lásson a tömegben. Arrébb Mucsi Géza barátom is a nyakába vette Zsóka lányát, meg még arrébb többen is megcselekedték ugyanezt aprócska gyermekeikkel a baráti körből. Elmentünk a szent estére. Ma már hányan is nincsenek – vagy hol is vannak, mit csinálnak, mit nem – közülünk? Pedig a késői naplóírói Máraival szemben: én alig múltam negyven. Összeborzadok. Hirtelen ötlettől vezérelve kikaparom az egyik ott lévő rozsdamarta rajzszöget a bolognai szenthely ajtajából, s odabiggyesztem a cédulámat (…): RÖGTÖN JÖVÖK.” Ennek a RÖGTÖN JÖVÖK-állapotnak a krónikája ez a kötet is, az Újvidékről elindult, de úti céljához soha meg nem érkező vándor éneke. A Világsarkot ugyanis lehetetlen meglelni, hiszen az egy olyan hely, „amelyik csak bennem létezik”.
