Közel egy éve áll Herceg János mellszobra Zomborban a városi könyvtár igazgatósági épületének és a diákkönyvtárnak utcára nyíló udvarán, nem is akármilyen társaságban, Laza Kostićnak, a szerb romantika egyik legjelentősebb költőjének meg Veljko Petrovićnak, a város jeles prózaírójának társaságában, akik Zombor történetében a kulturális élet meghatározói voltak az adott korszakokban. Herceg a városban született, Kostić Pesten szerzett jogi doktorátust, kétszer politikai perbe fogták, végül Zomborba nősült, és a politika mellett írói és fordítói munkájával foglalkozott. Vitathatatlan érdemeket szerzett a szerb romantikában, ráadásul ő volt Shakespeare első szerb fordítója.
Veljko Petrović a Kabolban született Kostićtyal szemben zombori gyerek volt, utána Belgrádba sodorta a sors. Viszont ugyanúgy Budapesten tanult jogot, mint Kostić. Barátja, Herceg János úgyszintén Magyarország fővárosában kezdte pályafutását, de gyorsan visszatért a bácskai tájra, ahol végérvényesen megvetette a lábát. Most hármójuk mellszobra áll a diákkönyvtár előtti téren. Az épület önmagában is jelképhordozó. Itt, Zombor legszűkebb központjában a Grassalkovich-palota tőszomszédságában alakult meg 1844-ben a zombori Magyar Olvasókör, és nem véletlen, hogy a város legrégibb társadalmi egyesületeként tartják számon. Mindenkor vezető szerepet játszott a zombori magyarság életében, épületében székelt a Magyar Közművelődési Egyesület, és innen irányították a magyarság kulturális szervezését az egész Bácskában. Aztán könyvtár lett az épületből, Herceg János pedig igazgatója ennek a könyvtárnak. Nem is kerülhetett volna méltóbb helyre a mellszobra.
Herceg János írói munkája során lelkes kutatója volt Zombor és a Bácskaság történelmének. Az előtte járókkal szemben, akik Evlija Cselebitől kezdve Muhi Jánosig kivétel nélkül idegenek voltak, akik csak rövidebb-hosszabb időt töltöttek a városban, olyan szoros érzelmi kötelék fűzte a Bácskához és szülővárosához, hogy bátran fellebbenthette múltjáról az egyenetlenségeket eltakaró leplet, szemébe mondhatta fogyatékosságait, miközben rajongásig ívelő szeretete nyomán igyekezett Zombor minden erényéről megemlékezni. Írásai, esszéi, tanulmányai a helytörténeti kutatás kútfői, s hogy azzá lehessenek, Herceg bizony alaposan átnyálazta a korábbi történeti feljegyzéseket, átértékelte őket, és megfogalmazta saját meglátását, amelyben szellemesen ötvözte az elbeszélőkészséget a tárgyismerettel.
Szükségét érezte, hogy megörökítse a megörökíthetőt, átadja azt az utókornak, mert érezte, tudta, hogy nemcsak a magyarság fogy a környéken, hanem az emlékei is, amelyeket fölülír vagy kitöröl a társadalmi környezet, a fölgyorsuló idő, a tunyaság és az ismeretek hozzáférhetetlensége. Meggyőződése volt, hogy a múltból kimentett tényeket fordítás révén kellene beilleszteni a város kollektív emlékezetének szövedékébe.
Herceg János ugyanakkor tudta, hogy a vajdasági magyar író kettős koporsóba van bezárva – egyaránt kellene hogy olvassák Budapesten és Belgrádban –, de sem itt, sem ott, sehol sem olvassák. Így nem lett semmi az annyira fontos könyveinek fordításából sem.
Szóval, áll a mellszobor a másik kettővel együtt a kicsinosított könyvtárépület rendezett parkocskájában, fényben úszik, ragyog még a bronz, de már kezd patinásodni. Csakhogy, ha másik szögből tekintünk rá, mint ahogy a jó szemű zombori fotós tette a fekete-fehér fölvétel készítésekor, a Grassalkovich-palota udvarán éktelenkedő romépület viharvert homlokzata adja hozzá a hátteret. Jelképszerűen. A szerző azt a címet adta fotójának, hogy: Kisebbségi létszimbólum-kép.
