Ha tudjuk is, hogy zuhogott az eső 1848. március 15-én – bár nem volt a mostanihoz hasonló havas tél –, tavaszi szabadságharcot valamiképp verőfényes időbe tud beleképzelni az ember, az illik hozzá, hiszen a tavasz a megújulás is, ugyanúgy, mint a forradalom: új életet előrevetítő. S azt is hihetnénk, hogy forradalmat kirobbantani csak javakorabeli férfiak képesek, tapasztalt és megfontolt emberek, pedig nem: mert hév, elszántság, erő, hit kell hozzá, de nem mérlegelve a végkifejlet minden lehetséges eredményét vagy következményét. Mondhatnánk: mindent józanul megfontolók nehezen válnak forradalmárrá. Petőfi huszonöt esztendejével a szabadságharc legismertebb elindítói közül már az idősebbek közé sorolható, hiszen Jókai huszonhárom, Vasvári huszonkét, Vajda huszonegy évével mind fiatalabb volt nála. Az ifjú értelmiség volt az, amely a haza és a nemzet iránti hűség jegyében a közösség javára elindította a szabadságharcot. Nem is csupán ifjonti fellángolásból, hiszen csak másfél évnyi idő elmúltával és a cári seregek bevetését követően kényszerült fegyverletételre a forradalom. Dicsőbb már csak a győzelem lehetett volna, s a nemzet azonnali fölszabadulása, bár nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy forradalom nélkül nincs kiegyezés, majd gyors fejlődés. És hiányozna a nemzeti identitás szilárd alapköve: a szabadságharc.
Százhatvanöt esztendő nagyon hosszú idő: világháborúk tartoznak bele országcsonkítással, meg rendszerváltások egészen a legutóbbiig, a szocializmus eltörléséig – mondhatnánk ingatag hittel: a nemzet teljes szabadságáig. Sajnos ezt több mint másfél évszázad múltán sem állíthatjuk, legkevésbé mi, akik régóta külhoniként vettetünk számba. Mert miközben a nyugati, nálunknál sokkal erősebb világ olyan vehemensen küzd a polgári szabadságjogok vélt vagy valós megsértése ellen – mifelénk is kijelölve a szabályokat –, hogy igyekezetében a gátlástalanságot és a szabadosságot is erénynek tünteti föl, addig hallgat, ha Erdélyben megfegyelmezi a többség a székely lobogó kitűzőit; ha a Felvidéken még a kisebbség egyenjogúságának a látszatát sem akarják kelteni, vagy a Délvidéken ezzel ugyan eldicsekszenek, miközben elnézően szemlélik a magyarellenes atrocitásokat.
S vajon az érdemi polgári szabadságjogok terén olyan nagyon messzire jutottunk? Mert a jobbágyságot ugyan réges-régen eltörölték, sőt nemrégen a „munkásosztály uralmát” is, s jött helyette a szabadság ígéretével a többpártrendszer, de a gátlástalan vadkapitalizmus és a globalista uralom is, deklarált jogokkal munkára, életre – hatalmas munkanélküliséggel, élhetetlen életkörülményekkel, szegénységgel, tanácstalanul várakozó emberekkel, akik nem értik, mi történik körülöttük s velük. Nehezen fogják föl, hogy ennek a világnak az urai nem akarják, hogy családokban, kultúrában, közösségben, a nemzet felemelkedésében gondolkodjanak, hanem kizárólag pénzben, miként az urak is teszik. A megkeseredett nép pedig közönyössé vált a tehetetlenség érzetével, forradalmi lelkülete kihalt, az értelmiségi ifjúság meg kilátástalanságában szedi sátorfáját, itt hagy csapot-papot és nemzetet, olyan vidékre távozva, ahol legalább élettér jut neki. Ha már a mozgásszabadság megadatott.
A sötét képekre némi fényt vet, hogy az anyaország kormánya hozzálátott a békés nemzetegyesítéshez, állampolgárságot adva azoknak, akiknek ősei a szabadságharc idején – és még jóval később is – ugyanabban az országban éltek. Egy egész rendszert épített ki, amelynek elemét képezi a határon kívüli nemzettársak támogatása; a diákok, iskolák közötti kapcsolatok intézményes ápolása; a határon kívüli magyar politikai szervezetek, illetve parlamenti képviselőik rendszeres tanácskozása a nemzet fejlődésének sorsdöntő kérdéseiről… Bízva a megmaradásban az országhatár innenső oldalán, egészében pedig a nemzeti közösség összetartó erejében, a felemelkedésben és az igazi egymásra találásában. Ezernyolcszáznegyvennyolc csak azok számára jelent értéket, meg üzenete is csak azokhoz szól, akik a nemzetet nem másod- vagy harmadrangú értéknek vélik történelmével, kultúrájával, éppen a tizenkilencedik század első felében kiterebélyesedett nyelvével együtt.
A forradalmat és szabadságharcot tehát nem lehet lezárni 1849-cel vagy 1867-tel, sőt az 1990-es évekkel sem, mert a teendők sem kevésbé súlyosak, mint régen, sőt az ellentábor sem lebecsülendő, ha nem is fegyverek döntenek jövőnkről. Bár most, ebben a márciusi télben úgy érezhetjük, megalapozottabb okunk van 1848 dicsőségére emlékezni, s belőle hitet meríteni, mint a jelent dicsőíteni.
