Ma egész nap egy szót keresek. Ha megtalálom, beleköltözök, mint egy remeterák a csigaházba. Köztudott, hogy ez az állatfaj nem igényli a túlontúl nagy luxust. Csak egy kemény héjat szeretne puha testére. De én ma valahogy fordítva érzem: puha héj kemény, elvadult testemre. Ez kéne. Szóban, élményben, rádöbbenésben. Sugallatban. Egy megtalált tárgyban, melynek illata régen kibontott ajándékokat idéz, kamaszálmaimból felsejlő rubensi asszonyalakokat rajzol. Puha kéj. De akkor is, szó. Szó-íz. Lehet csak betű is, egyetlen jól irányzott billentés a billentyűzeten. Megtalált hang a zongorán. Egyelőre minden más felesleges – növény a magból. Jóra való igény sem kell. A jó sem. Még nem. Csak jó szó kell. Papíron úgysem él meg más. Minden egyéb kiugrik a síkból, akár egy háromdimenziós karton mesekönyvből megszülető erdei házikó, mely gyermeki lelkünket elvarázsolván igazinak hiszi magát. És már ott is van, valóban, amiben minden megvalósul, ami már nem szó, nem hang, nem mag, hanem azoknak félreérthetetlen kiteljesedése. Térbe szökkenő látvány és vele ujjongó lehetőség.
Mert abban az erdei házban talán fűteni fognak még. Hajnalra halványsárga színben fürdenek majd az ablakok, és lassan, a fekete-fehér között, a többi árnyalatot is megszüli a szem. Valóban színek ezek, vagy valami egyéb varázslat? A fény így, kimondva, semmit nem jelent. Azért nem, mert látom. És érzem már a meleget is, a szikrázva pattogó gally illatát. A kettő most egy. Kimondom: egy. És élet teremtődik odabenn. Emberek laknak a házban, múlatják az időt. Melegszenek a tűznél, talán esznek is. Lassan falatoznak, főtt krumpli illata terjeng. Nem is tudják, mennyire evés az, amit ők csinálnak, pedig számukra a túlélést jelenti. Az igét. Ahogy a szeretkezés ősi mozdulatainak jussát is. Nemcsak a saját, fizikai túlélésüket, hanem az enyémet is, azt, ahogy nekem léteznek odabenn, melegedés, evés, szeretkezés közben. Mert ők személyesítik meg mindazt, ami után, a megtervezhetetlen jövő sodrásában, egyre inkább csak kívülről vágyakozhatom. Vajon tudják-e, hogy figyeli őket valaki? Vagy rajtuk kívül is csak a semmi létezik, nélküled és nélkülem?
Bámulok befelé. Amit látok, nemcsak gerendákból és szavakból összetákolt világ, de egy olyan képződmény, mely eresztéknek a legkeményebb anyagtalant használja. Szeretném, hogy így legyen. Oda menteném azokat, akikkel egy vagyok, egy leszek, miután időnk lejárt. Hogy ne ott folytassuk, ahol mások keresnek. Máshol folytassuk azt, ami itt befejezhető volt. Keressenek másutt. Aki tudja, hol, megtalál bennünket. Kopogtasson, és mi beengedjük őket, azon a másik helyen. Parancsoljatok, barátaim!
Egyre többen leszünk odabent. Némán beszélgetünk, parolázunk. Halk zene szól valahonnan, besorolhatatlan zene. Az illatok zenéje, mely az emlékek szobájába vezet. A ház tovább épül. Falai készek befogadni azt is, ki utoljára jött. Sokan vannak, akik utoljára érkeznek. Talán mindenki utoljára érkezik, ezért ide egy ilyen ház kell. A végtelenségig bővíthető. A többit megoldja az – éhség. A vendégek krumpli-szavakból harapnak, míg jól nem laknak. Olyan csend van, amilyen a hegycsúcsokon, szélcsendes időben. Nem süket itt senki, mégis hiába szól a szépség. Nem vak itt senki, mégis, hiába fénylik a látvány. Nem révület, nem álom. De akkor mi? Ami keresés nélkül is igaz. Kiléphetsz utána, elfut előled. Azért van, hogy meneküljön. Ha nem nézel oda, nem menekül. De te minduntalan észreveszed, és szemeddel követed a hiábavalóan elvesztegetett időt. Volt elvesztegetett időd? Mennyi? Ha volt is, megszökött tőled. Ott benn már másokat gazdagít. Odakintről leskelődsz, és azt a valakit látod, aki te leszel, miután bejutottál oda. Kortalanul, mint a lelki szegények. És szép is leszel, ahogy azok szépek, akiket már nem érdekel a szépség. És jó is, mert ott már csak az lehetsz.
Az asztalon tál, benne friss, feltörhetetlen diógyümölcsök. Körülüljük mindannyian.
