Kutatásokkal is alátámasztott tény, hogy az erdő nyugtatóan, a stresszhormonok csökkentésével hat az emberre. A természetben tapasztalt nyugalom és csend jótékony hatását már terápiaként is alkalmazzák. Jómagam a koronavírus-járvány idején kaptam rá az erdőfürdőzésre. Lakásban, két kisgyerekkel a bezártság maga volt a pokol mindannyiunknak. Így mikor legalább a szabadban való tartózkodás megengedetté vált, mentünk is, amikor csak tudtunk. Hozzánk hasonlóan nagyon sokan keresték fel a városkánkban lévő egyetlen parkot, ami ettől épp olyan túlzsúfolttá vált, mintha egy szórakozóhelyen gyűltünk volna össze. A csendet, nyugalmat is keresve arrébb léptünk hát, s a Fruška gorára látogattunk el, hetente legalább kétszer. Minden alkalommal tapasztaltuk, hogy a kiadós séta ellenére is üdébben, felfrissültebben térünk haza. Ez az időszak döbbentett rá arra is, mennyire kevés az erdős, parkos, zöld terület a környezetünkben. Amikor más választás híján szinte mindenki a természetbe menekül, akkor válik fájóan nyilvánvalóvá, mennyire nehéz már elvonulni. A Fruška gora ugyan hatalmas területen áll a kirándulók, túrázók rendelkezésére, abban az időszakban mégis állandóan észlelhető volt az emberi jelenlét, folyamatosan jött valaki velünk szembe, a pihenőhelyeken soha sem voltunk egyedül. De nem kell járvány, elég csupán egy majális ahhoz, hogy szintén arra eszméljünk rá, ha kirajzunk a természetbe, az már nem bír el minket. Elfogyott, köszönjük meg magunknak!
Az ipari fejlődés, a népesség növekedése megtette hatását, s a folyamat, mint tudjuk, nem állt le. Az esőerdők mértéktelen pusztítása, az emberi ráhatásból is adódó erdőtüzek mind hatalmas ökológiai katasztrófával járnak. Bizonyos, drasztikusan csökkenő egyedszámú állatok, növények, sőt területek törvényekkel szabályozott védelme az emberi meggondolatlanság és nyerészkedésvágy miatt vált szükségessé. Ezért jöttek létre ‒ elsőként az Egyesült Államokban, majd évtizedekkel később Európában ‒ a nemzeti parkok is. Ezeket a területeket törvény védi mindenfajta mezőgazdasági, vagy ipari tevékenységtől, és az ember mozgási területét is törvény szabályozza egyes állat- és növényfajok nyugalmát megőrzendő. Európában 1909. május 24-én alakultak meg az első nemzeti parkok, Szerbiában pedig 1960-ban jegyezték be az elsőt, mégpedig a Fruška gorát. Összehasonlításképpen említsük meg Magyarországot, ahol 1973-ban hozták létre az első nemzeti parkot, ám azóta a területileg nem sokkal nagyobb szomszédos ország tíz ilyen területtel büszkélkedhet, míg Szerbiában csak hatot számlálunk. Az is tény, hogy a nemzeti park a védett természeti kincseknek csupán egy kategóriája, és természetesen Szerbiában is van több más természetvédelmi terület. Ám a statisztika sajnos így sem túl mutatós. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség 2023-ra vonatkozó adatai szerint az Európai Unió összterületének több mint 25 százaléka védelem alatt áll, ez Szerbia esetében mindössze 8 százalék. Az Erdővédő Egyesület honlapján olvasható cikkből kiderül, hogy ennek okai többek között az eljárások hosszadalmas elnyúlásában keresendők. Egy-egy terület védelem alá helyezésének folyamata ugyanis átlagosan hat évig tart, de mindezt lassíthatja különböző, ellenkező irányú és érdekeltségű csoportok lobbija is. Szerbia célkitűzései között 2020-ig 51 új természetvédelmi terület bejegyzése szerepelt, ebből viszont a múlt évvel bezárólag mindössze 20 valósult meg. A fennmaradtak esetében néhány folyamatban van, néhány eljárás viszont el sem indult.
Elképzelt világomban nem is volna szükség ezeknek a területeknek a törvényekkel szabályozott védelmére. Jó lenne, ha elsősorban mi magunk megfelelően értékelnénk környezetünket, s azt a talpalatnyi zöldet, amink még megmaradt. Ez is sokszor csupán választás kérdése.
Nyitókép: Illusztráció – Pixabay.com
