Szent János evangélista elbeszéli az első tanítványok találkozását Jézussal (Jn 1,35–43). Elmondja, hogy András volt az, aki hallotta, amit Keresztelő János a feléje közeledő Jézusról kijelentett: „Íme, az Isten Báránya.” Aztán András elújságolta testvérének, Simon Péternek: „Megtaláltuk a Messiást, azaz a Fölkentet!” És elvitte Jézushoz. A biblikusok az „elvitte” szóból arra következtetnek, hogy Péter első hívásra nemigen lelkesedett a kilátásba helyezett találkozásért az újonnan megjelent tanítóval, Andrásnak valószínűleg kicsit rá kellett beszélnie Pétert. De amikor megtörtént a találkozás, Pétert lenyűgözte Jézus személyisége, mert ahogy olvassuk a szentírási szakaszban, ő is, András is aznap nála és vele maradtak.
Tehát szinte szemünk előtt van az a pillanat, amikor kiválva a tömegből Jézus után szaladtak. Úgy, ahogy azok az emberek szokták, akik nem akarják elszalasztani az élet egyetlen kínálta lehetőségét. Látjuk, amint Jézus megfordult és megállt. Jól tudta, miért jönnek utána, mégis amikor feléje közeledtek, megkérdezte:
– Mit kerestek?
A két férfi zavarba jött, megállt, megtorpant. Nem gondolták ki, mit mondanak majd ilyen fontos találkozáskor. Spontánul siettek Jézus után, a szívük hangjára figyelve, a szívük felismerte a Mestert „első látásra”
– Rabbi, hol lakol? – kérdezték, mintha a vele való találkozás nagy pillanatában az lett volna a legfontosabb kérdés.
– Gyertek, nézzétek meg! – válaszolta Jézus.
És ők elmentek oda, ahol a leghangosabban kiabáltak a sánták, a leprások és a vakok. Elmentek a vámosok és bűnösök közé. Azok közé, akiknek a legjobban szükségük volt orvosra. Azok közé, akik szerették és örömmel köszöntötték Jézust a csöndes Betánia városában, és azok közé is, akik ellene szövetkeztek.
A tanítványok látták Jézus tartózkodásának helyeit: az utakat, amelyeken tanítja az embereket. Látták, hogy édesanyja és testvérei azok, akik hallgatják Isten szavát és aszerint élnek. Látták azt is, hogy Jézus az utolsó vacsoráján nagycsütörtökön meghívta őket a kibérelt helyiségbe.
Azóta minden nemzedékből az említett két tanítványhoz hasonló lelkületű emberek válnak ki. Futnak Jézus után, és megkérdezik: „Mester, hol lakol?”
Jézus oda vezeti őket, ahol találkozhatnak azokkal az emberekkel, akik igénylik a szeretetet, akik Isten szavát keresik, testileg-lelkileg betegek, akik őt arra kérik, hogy csoda és megbocsátás történjen az életükben.
A Mester nem mondja, hogy az útra vigyenek magukkal erszényt, nem mondja, hogy vigyenek magukkal kenyeret… Nem mondja, hogy vegyék le magukról a szükségleteik terheit azért, hogy hordozni tudják mások terheit. Nem mondja, hogy legyenek gazdagok csak az ő jelenlétével, és hogy ő azzal másokat gazdagít.
A Mester megparancsolja nekik, hogy felejtsék el, hol laktak tegnap, megparancsolja, hogy örüljenek annak, amijük ma van, és hogy ne aggódjanak azon, holnap hol fognak aludni. Megparancsolja nekik, hogy kizárólag a mennyek országának ügyei érdekelje őket.
Elvezeti őket a szerzetesek csöndes, kis cellájába. Vagy a plébániára, amelyet ott kell hagyniuk minden alkalommal, amikor elöljárójuk a püspökség vagy a világ másik részébe küldi őket. Elvezeti őket abba az országba, amely a második otthonuk kell hogy legyen. Elvezeti őket olyan népek közé, amelyek nyelvét nem értik, és azt kéri tőlük, hogy a Szentírás nyelvét az érthető szeretet nyelvére fordítsák. Megparancsolja nekik, hogy felkeljenek éjszaka, és az alvó városokon vigyék az Élet Kenyerét, Jézus Testét és Vérét a betegekhez. Ha őt akarják követni, meg kell hogy hallják Jézusnak a „Mit kerestek?” kérdését, és papi, szerzetesi hivatásukkal arra kell választ adniuk.
Ha követni akarják, szem előtt kell tartaniuk, hogy még a legszerényebb életfeltételek is jobbak annál a helynél, ahol ő született. Ha hűségesek akarnak hozzá maradni, előbb-utóbb a kereszt alá kerülnek, és meglátják a Mester földi tartózkodásának utolsó helyét, a Golgotát.
Ha teljes szívvel akarnak neki szolgálni, ott kell hagyniuk a mezőt, az otthonukat, fivéreiket és nővéreiket, és úgy mint a szeretteiket, a szívükhöz legközelebb állóként szeretni azokat, akik Isten szavát hallgatják. Ezenkívül észre kell venniük, meg kell állniuk mindenkinél, aki nem látja világosan Isten igazságát – és azon fáradozni, hogy látni kezdjenek. Le kell hajolniuk azokhoz, akiknek fülük van, amely süket Isten szavára, és azon kell fáradozniuk, hogy meghallják Isten szavát. Meg kell tisztítaniuk a bűn leprájától minden embert, aki ezt igényli. Szüntelenül meg kell ismételniük a kenyérszaporítás csodáját az oltáron, hogy senki ne távozzon éhesen.
A tanítványok Mesterük után mennek, hogy lássák, hol lakik, a Mester pedig az Egyház szívébe, az ő tartózkodási helyére vezeti őket. A tanítványok követik abban a hitben, hogy találkoznak vele a szentségekben, amelyekben ő jelen van. Követik, és biztosak abban, hogy elvezeti őket a másik emberig, mert az Isten szentélye. Ők követik és tudják, hogy akárcsak neki nem volt, nekik sem lesz állandó tartózkodási helyük a földön. Egész életükben „hajléktalanok”, de boldogok. Bizonytalannak érzik a holnapjukat, de a mennyek országának a „milliomosai”: az otthonuk és a családjuk az Egyház. Százszor több testvérük és nővérük van, minden gazdagságuk – Isten jelenléte. Ők mosolyogva mennek, a világ pedig sajnálkozik rajtuk, a „tönkre tett” fiatalságukon és szépségükön. A világot megbotránkoztatja a hitük és a lelki nyugalmuk. A világ nem hiszi el, hogy boldogok.
Az Egyház számtalanszor megtapasztalta történelme során, hogy nagy viharok után új virágzás kora következett. A keresztények a jelen idők viharos eseményei közepette sohasem bátortalanodnak el, nem menekülnek ki a világból. Tudják, hogy Krisztus minden idők Ura – a mostanié is. Ugyanakkor magukat is, másokat is figyelmeztetik, hogy önteltségünkben ne felejtsük el: „Isten nem szorul ránk. Velünk is megteheti, amit tett választott népével, amikor az visszautasította: helyébe a pogányokat hívta a kegyelemre. Az engedetlen Saul helyett a pásztorgyerek Dávidot választotta ki; az áruló Júdás helyett a jobb latort hívta a mennybe; a büszke Pelagius szerzetes helyett a hitetlenségnek és a világnak élő Ágostont hívta magához (akiből aztán szentéletű püspök lett). Így könnyen megeshet, hogy bennünket is elvet, és helyünkbe más, elveszettnek hitt embert keres. Őrizzük meg tehát a nekünk adott kegyelmet, és legyünk Isten munkatársai” (M. J. Scheeben).
