Nagyon nagy az öröm, amikor a végzős középiskolás megtalálja a saját nevét az egyetemi karon a sikeresen felvételizettek, illetve a leendő hallgatók jegyzékén. Akkor úgy érzi, a kívánt irányban alakul az élete. Hasonló öröm, elégedettség és remény tölti el a szüleit, a testvéreit és nagyszüleit – mindazokat, akik ezen az úton anyagilag, erkölcsileg támogatták. Hiszen egyes fiatalok ingyenes felkészítőkre, vagy szüleik jóvoltából például külön matematikaórára jártak, vagy jeles képzőművészek, pedagógusok rajzóráin fejlesztették ki azokat a képességeiket, amikre szükségük volt a sikeres felvételi vizsgához a művészeti szakon. Akinek azonban komoly célja volt, idejében és komolyan fogott hozzá annak megvalósításához.
Illusztráció – Pixabay.com
A tanulási és beilleszkedési nehézségek során már az első év(ek)ben kiderül, ki az, aki a saját maga választotta szakra iratkozott, s ki az, aki szülője vágyának engedve iratkozott be éppen a menő szakra, vagy bárhová, mert az arra vágyott, hogy a gyermeke egyetemre járjon, ha már neki ez nem adatott meg. Aki a saját választott szakjára került, aki tudta, mit és miért akar tanulni, az kortársaitól, kollégáitól, tanáraitól, szüleitől segítséget kérve a problémák megoldásán fáradozva szorgalmasan tanult, hogy megfelelően felkészüljön a vizsgákra. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre. Az a jó képességű, tehetséges fiatal azonban, aki szülei kívánságának tett eleget, az egyetemi tanulmányai során elveszett a hatalmas tananyagban és abban a nagy szabadságban, hogy napi szinten senki nem kéri tőle számon, mint a középiskolában, jársz-e előadásra, jársz-e gyakorlatra, tanulsz-e. Szembesül azzal, hogy életének ő az ura, mégsem boldogul. Érdektelen, nem tanul, nem vizsgázik. A problémái megoldása helyett kifogásokat gyárt. Esetleg átiratkozva más szakra „keresi önmagát”.
Évek múlnak, harminc felé jár. Kedvét szegi, önbizalmát veszti, mert nem szerezte meg, amit vártak tőle: az egyetemi diplomát. Egyes észkombájnnak mégis sikerül elérnie azt, amit vártak tőle, de aztán sem a szakmájában, sem azon kívül nem hajlandó munkát vállalni. Megteheti, mondják róla, mert „mamahotelben” él.
(Emeleti) fűtött/hűtött szoba, fürdőszoba, élelmiszerben bővelkedő hűtőszekrény, főtt étel várja, nem egy esetben külön házrész, (udvari) lakás áll a rendelkezésére ingyen. Sőt mosnak, vasalnak, takarítanak rá. Nem egy esetben még a párjára is oda költözik, és nem akar semmit sem csinálni. Az a szülő/nagyszülő már boldognak érzi magát, akinek a felnőtt gyermeke/unokája legalább munkára megy, s a „készre” hazajár, és a maga fizetését pedig elegánsan félre teszi.
Egyes kimutatások szerint Szerbiában minden negyedik harminc éven felüli fiatal a szüleivel egy háztartásban él, nem dolgozik, és nem járul hozzá a háztartás költségeihez. Nem akar munkát vállalni, mert nincs rá szüksége, a család bevételeiből él, kényelmesen. Aztán hozzátartozói még sajnálják, ha céltalanná, depresszívvé válik, nem alapít családot.
A keresztény számára Jézus a nehéz munkát végző ember példaképe, aki aztán éjszakáit imádsággal töltötte, hogy erőt kapjon a szolgálathoz. Mária, az édesanyja és József, a nevelőapja nem kímélték ki a munkától, pedig Isten fia volt. Az emberek közül sokan éppen azért nem tekintették Isten fiának, mert megtanulta az ács mesterséget, és keményen dolgozott. Már tizenkét esztendős korában a Jeruzsálemi Templomban a tanítók között ült, és hallgatta őket. S amikor szülei keresték és megtalálták, emlékeztette a küldetésére. „Miért kerestetek engem? – kérdezte. – Nem tudtátok, hogy nekem az én Atyám dolgaiban kell lennem?” (Vö. Lk 2,49) Felnőttként elhagyta a szülői házat, afféle vándorprédikátorként tanította az embereket, hirdette Isten országát, kevés öröm és sok meg nem értés, vád érte. Megaláztatása és szenvedése tetőfokán nagypénteken keresztre feszítették. Boldoggá az tette, hogy teljesítette küldetését: szeretetből életét tudta adni értünk.
Nincs két egyforma út. Boldoggá azonban az tesz, ha keresed a küldetésedet, és a magad útját járod. Eszter a gyógyszerész oklevél megszerzése után azonnal el is helyezkedett egy magángyógyszertárban. A jó fizetés ellenére azonban csalódott volt. Ezért vizsgáztam tízesekre, hogy mint egy kereskedő, egész nap álljak, fárasszam a lábam, és kiszolgáljam a vevőket?! Méltatlan, unalmas munka! – mondta. Beszélgetésünk alkalmával megtudtam, ő választotta a gyógyszerész szakmát, de csak azért, mert azt mondták, ezzel jól lehet keresni. Most boldogtalanul jár munkára, üresnek érzi az életét.
A napokban olvastam egy papról, hogy a szentmisében hálát ad majd a hivatásáért. Milyen szép is ez a cselekedete, Istennek megköszönni a hivatást. Elgondolkoztam, vajon hányan tennék meg az emberek közül. És kik tennék meg ezt? Nyilván azok, akik a tanítói, nevelői, pék, asztalos, újságíró, földműves, zenész, fotográfus és más munkát, árnyoldalai ellenére, szeretettel végzik. A szeretet pedig a munkát szolgálattá teszi.
Krisztus igazi követői nem csupán azért törekszenek hatékonyan dolgozni, hogy a maguk szükségleteit elégítsék ki, hanem, hogy munkájukkal másokat szolgáljanak. „Mindent, amit tesztek, szeretetben történjék” – int bennünket Pál apostol (1Kor 16,14). Tehát nem az a lényeges, hogy milyen munkát végzünk, hanem, hogy azt szeretettel végezzük, s akkor az szolgálattá válik. És a Títusz levélben olvassuk: „…a mieink is tanulják meg, hogy jótettekkel járjanak elöl, ahol szükséges, hogy ne legyenek gyümölcstelenek” (Tit 3,14).
Bizonyos ideig nagy öröm, amikor meg tudsz vásárolni egy gyönyörű Mercédeszt, de hónapok múltán már kevésbé tölt ki ez az öröm. Ám ha a munkádat Isten ajándékának tekinted, lehetőségnek, amellyel őt és embertársadat szolgálhatod, nagy öröm tölti el a szívedet. Sőt azokban a napokban, amikor sok nehézséggel küzdesz meg, hogy egyáltalán nekiláss a munkának, a másoknak örömet szerzés, a másoknak segítés vágya nagyon motiválni tud. A hegedűművész például sok-sok éven át gyakorol, akkor is, amikor nincs éppen kedve. Teszi azért, hogy olyan zenész váljon belőle, aki gyönyörű zenei élménnyel ajándékozza, örvendezteti meg a közönséget. És ha kell, összefog más zenészekkel, jótékonysági koncertet ad egy-egy beteg személy megsegítésére.
A munka egy régi, jó közmondás szerint áldott munka, az ember ősi lényegéhez tartozik, része a teremtői tevékenységre és önértékelésre irányuló szükségletünknek. Jézus tanítványairól, akik Isten országának örömhírét terjesztették, olvassuk: „nem ettük ingyen senki kenyerét, hanem megdolgoztunk érte, fáradsággal, éjjel-nappal munkálkodva, hogy ne legyünk terhére egyikteknek sem… Hallottuk azonban, hogy egyesek izgágán élnek köztetek, nem dolgoznak semmit, és hiábavalósággal töltik idejüket. Az ilyeneknek meghagyjuk, és könyörgünk nekik az Úr Jézus Krisztus nevében, hogy csöndben munkálkodva, a saját kenyerüket egyék” (2Tessz 2,3.11–12).
Nagykorú, felelősségteljes fiatalként mindig a saját utadat járd, magadért és másokért dolgozva, és akkor örömteli, önálló életed lesz, sok gyümölcsöt teremve.
