Az utazás ma már lényegében teljesen hétköznapi tevékenység. Nem számít, hogy a tömegközlekedést vesszük igénybe, autóbuszon, vonaton vagy repülőn utazunk, esetleg autóval, kerékpárral – napjainkban mindenki jön, megy a nagyvilágban, legtöbbször siet, és A pontból B pontba a lehető legrövidebb idő alatt akar odaérni. A távolságok eltűntek, a kilométereket már csak igazodási pontként tartjuk számon, és ma már nem az út számít, csak a cél (és a profit, de ez egy másik téma). A világnak azonban a mái napig van egy olyan része, ahol az út megkapja, ami jár neki, és maga az út is az élmény részét képezi. Ez a régió a Balkán.
(Fotó: Benedek Miklós)
Történt nem is olyan régen, hogy elhatároztuk, meglátogatjuk az Adriai-tengert, hűsölünk egy kicsit a partjainál, és elfeledkezünk a mindennapi problémáinkról. A Szabadka és a horvátországi Split közötti út megtételére számos lehetőség állt rendelkezésünkre, mi azonban úgy döntöttünk, nem variáljuk túl a dolgokat, veszünk egy menettérti jegyet a két város között. Így is történt, rendkívül kedvező áron hozzájutottunk a jegyekhez, és a megadott időpontban ott is voltunk az autóbusz-állomáson, ahol egy nyolc utas szállítására alkalmas kombi várt bennünket. Így hát családias hangulatban utaztunk le Újvidékre, majd onnan a horvát határ felé vettük az irányt, és az útlevél-ellenőrzéseket követően Újlakon (Ilok) és Vukováron keresztül elértünk Vinkovciba. Itt egy röpke 50 perces várakozás következett, majd beszállhattunk a Vinkovciból a boszniai Neumba tartó járatra. Legnagyobb meglepetésünkre a busz Vukovár felé vette az irányt, és a település autóbusz-állomását érintve északnak fordult. Fél óra elteltével kiderült, hogy bizony a következő úti célunk Eszék, magyarán, ahelyett hogy távolodtunk volna, egyre közelebb kerültünk Szabadkához. Ekkor még élt bennünk a remény, hogy talán valamikor felmegyünk az autópályára, és nyílegyenesen megindulunk a tengerpart felé, de nem ez történt… Bród (Slavonski Brod) felé vettük az irányt, és rövid idő múlva átléptük a horvát–bosnyák határt, és megkezdtük kalandunk bosznia-hercegovinai részét. Dimbek és dombok között kanyarogtunk, sohasem hallott települések autóbusz-állomásain álltunk meg, egyik városból ki, másik városba be, és egyre erősebb volt bennünk a felismerés, hogy ez bizony tovább fog tartani, mint gondoltuk. Így értünk a kora reggeli órákban a zarándokhelyként ismert Međugorjéra, ahol elhagytuk a járművünket, abban a reményben, hogy alig egy órán belül jön a következő autóbusz, amely majd elvisz minket Splitbe. Várakoztunk, várakoztunk, mígnem az állomáson szolgálatot teljesítő fiatalember odajött, és közölte velünk, hogy a buszunk dugóba keveredett, de ne aggódjunk, itt egy másik, amely elvisz bennünket a dugó helyszínéig, ahol átszállunk az igazi buszunkba. Röpke húsz perc után azonban ez a jármű is dugóba keveredett. Mint kiderült, a fennakadást egy több száz főből álló zarándoksereg okozta, amely zászlókat lengetve, rendőri kísérettel a főúton rótta a kilométereket. Ezt követően találkoztunk az igazi autóbuszunkkal, amelybe át is szálltunk, és megindultunk Horvátország felé, ahova egy háromnegyed óráig elhúzódó határon való várakozás után beléptünk… Megjegyzem, a mi buszunk volt az egyetlen a sorban.
A nyaralás „nyaralási” részét ezúttal kihagynám, inkább ugrok tíz napot, és rátérek a visszaút leírására. Splitben a délelőtti órákban igyekeztünk kideríteni, hogy pontosan mikor és hányas számú peronról indul az autóbuszunk Szabadka irányába. Az információs pultnál, és az utazási irodában szolgálatot teljesítő alkalmazottak értetlen, kérdő pillantásait látva kicsit megrémültünk, de sikerült meggyőznünk őket, hogy az a busz, amelyik Újvidékre megy, az lesz a miénk, csak mondják már meg, hogy mikor és honnan indul. Felszerelkeztünk a pontos információkkal, és a megadott időpontban megindultunk Szabadkára, vagyis először a boszniai Međugorjéra, ahol elméletileg 21 órára várt bennünket az autóbusz, amelynek tovább kellene vinnie bennünket Vinkovciba. Igen ám, csak a buszunk kicsit késett, és mivel senki sem jelzett a sofőrnek, aki tovább vitt volna minket, úgy döntött, hogy nem várja meg, hogy megérkezzünk, ő bizony elmegy. Így amikor 21.30 körül odaérkeztünk Međugorjéra, a buszunknak hűlt helyét találtuk. Ideges telefonálgatás, mire kiderült, hogy a buszunk éppen az imént ment el, de a kedvünkért visszafordulnak. Megjegyzem, heti két alkalommal van ez a járat, így szinte létszükség, hogy most elvigyenek bennünket. Várakozás, várakozás… Néhány perc múlva az autóbusz-állomás dolgozója odajön, és jelzi, hogy a busz mégsem jön vissza értünk, kénytelenek leszünk taxival elmenni Ljubuškira (van-e ki e nevet nem ismeri?), természetesen a saját költségünkön. Értetlen arccal meredtünk a semmibe, hogy ez mégis hogyan történhet meg, de nincs mese, valahogy el kell jutnunk Ljubuškira (amiről nem tudom, hogy ismert-e egyáltalán valamiről), ami mellett körülbelül 20 perccel korábban már egyszer elmentünk (déjà vu érzés már megint). Szerencsénkre egy gyanús kinézetű, bőbeszédű alak éppen taxisnak tartotta magát, és minimum huszonöt éves járművén elvitt bennünket Ljubuškira, ahol a busz várt ránk. Amikor odaértünk, mind a kalauz, mind pedig a sofőr szabadkozott, hogy ők nem tehetnek semmiről, hisz senki sem szólt nekik, hogy Splitből is vannak utasaik, akiket meg kellene várniuk. Szerencsére ez ekkor már nem érdekelt minket, örültünk, hogy a célegyenesben vagyunk. A korábban ismertetett módon eljutottunk Vinkovciba, röpke fél órás késéssel, de ott szerencsére megvárt bennünket a kombi, amellyel rövidesen megérkeztünk hőn szeretett Szerbiánkba, és Újvidék érintésével csakhamar haza is érkeztünk.
Az odafelé vezető utunk csaknem húsz órát vett igénybe, hazafelé pedig röpke 18 és fél órát tartott, ami már csak azért is vicces, mivel a nyaralás során megtudtuk, hogy Split és Stockholm között mindennapos repülőgépjárat van, ami öt órát vesz igénybe.
Jelen visszaemlékezésből kimaradt a nyaralás érdemi része, amelyhez a fentebb ismertetett út vezetett, és amely akárhogy nézzük, mindenért kárpótolt, és a balkáni lazaságból (hanyagságból?) kapott lecke is most már inkább vicces, mint bosszantó.
