„Egy hét tévé, mobiltelefon, wifi nélkül.” Mit gondolsz, egy ilyen turisztikai kínálatra hányan jelentkeznének? Gyermekek, fiatalok, felnőttek? Vakációban, évi szabadságok idején, amikor ahányan vagyunk, annyiféle pihenést, kikapcsolódást, szórakozást, feltöltődést keresünk. „Mert te megérdemled!” – ezt sulykolják belénk a reklámok.
Gyerekek, fiatalok különféle táborban keresnek valamit… Gondolom, még a nevelők közül is kevesen vállalnának fel olyat, amelyben egy hétig sem tévé, sem mobiltelefon, sem wifi. Klemm Valéria ilyen csodálatos találkozóról élményszerűen számolt be kép nélküli szép írásában, amelyet évi szabadságom idején továbbított a főszerkesztő. Mintha sejtette volna, hogy az Örömhír rovatban lelki tábor témájáról számítok írni, és ahhoz köszönjük, hogy Klemm Valéria megosztotta doroszlói tapasztalatát. A Szentkúton megtartott táborban egy héten több mint 40 ember életét sikerült a szervezőknek összehangolniuk, a legfiatalabb háromévestől a legidősebbig, aki hatvan is elmúlt. A zentai Kéz a kézben Értelmi Fogyatékosok és Segítőik Civil Szervezetének tábora júliusban a Szeretet jegyében zajlott, és „titka” a közösségben rejlett. Mindannyian ugyanis egyet akartak: szeretetben közelebb kerülni Istenhez!
Szeretetteljes, nyugodt napirend – ami egyébként gyerekek, fiatalok és felnőttek mindennapi életéből nagyon hiányzik – és tartalmi igény egy hétig áthatotta a résztvevők életét, akik tapasztalták a házigazdának, Verebélyi Árpád atyának önzetlen, szívből jövő vendégszeretetét. És ami nem mellékes, a részvétel ingyenes volt, a Bethlen Gábor Alapnak, a Szekeres László Alapítványnak és Zenta Város Önkormányzatának köszönhetően, ugyanis a tábor összköltségét fedezték.
A táborlakók Ivkovity Tuza Valentinával dolgozták fel a tábor alaptémáját, Jézus vízen járását. Minden vízzel kapcsolatos, vízről tudni valót még Zentán, a központban, jóval a nyári tábor előtt tanultak. Filmet néztek a Tiszáról, elmentek a Tiszához, vízi foglalkozásokról tanultak. A szervezőcsapat az előkészületekben gondosan figyelt arra, hogy az igei tartalom mindennap átjárja a résztvevőket, nemcsak az áhítatokon, hanem a játékokban, a vetélkedőkben, a közös beszélgetésekben, a műhelymunkákban is. A gondos előkészítés és a feladatok szétosztása sokat segített abban is, hogy ne csak a táborozókat, hanem a szervezőket és a helybelieket is megérinthesse a tábor hangulata és a benne megszólaló igei tartalom. A táborlakók igyekeztek megélni a Biblia üzeneteit. A kialakult szeretet légkörében egyszerű volt igazán hálásnak lenni Istennek, és örülni a legkisebb eredménynek is. Minden perc a végtelen szeretetről, nagy erőfeszítésekről és az óriási hitről szólt. Szinte megvalósultak Jézus szavai, a táborlakókkal együtt a többiek is képessé váltak csodákat tenni hitükkel, míg Jézus hangjára figyeltek. De ahogyan Péter is, ők is merülni kezdtek abban a pillanatban, amikor tekintetüket elfordították Jézusról, és hagyták, hogy elsodorják őket a kedvezőtlen körülmények. Az apostolok megrémültek a csónakban, azt hitték kísértet közeleg. Nem ismerték fel Jézust. A mai gondolkodás sem ismeri fel Jézust annak, ami valójában. Helyette szupersztárnak, csodadoktornak, vallásalapítónak tekinti.
A táborból a nevelők testileg fáradtan tértek haza, de lelkileg a fiatalok olyan erőt adtak nekik, amit ebben a túlforgó, gátlásos világban sosem találtak volna meg. A fiatal például megölelte ismeretlenül, öt perc után azt mondta, szeretlek, megfogta a kezét. Így, akik a táborban segítettek, nem egy alkalommal azt érezték, talán nem is ők a sérültek, hiszen a sérültek tényleg mindenkiben meglátják Krisztust, és szeretettel fordulnak mindenki felé. Felfoghatatlan figyelmességgel, szeretettel – ami a tudományok oldaláról megmagyarázhatatlan, de nem a hit számára.
Mind a segítők, mind pedig a táborozók folyton mosolyogtak, ha játék volt, nevettek, ha tánc volt, táncoltak, s ha imádkozni kellett, összetették kezüket, s Istenhez fordultak minden imádságukkal. A tábori héten a hit nem pusztán azt jelentette, hogy elhiszik Isten létét, hanem azt is, hogy Isten parancsai szerint rendezték be életüket. Mind elméjükkel, mind pedig életükkel megvallották Istent. S erre utalt a választott bibliai mottó is: Isten mindig kész arra, hogy megragadja kezüket/kezünket az élet viharai közepette – de csak akkor, ha hajlandók vagyunk feléje nyújtani.
Nagy élmény volt látni, hogy a tábor szervezői, lakói és házigazdái a különféle szerepekben megmaradhattak saját maguk. A külsőben, illetve bensőben rejlő fogyatékosságaikat, szépséghibákat nem kellett palástolniuk, de az erényeiket sem kellett maguk elé tolniuk: a szépségük nem megfelelési kényszerből, hanem önfeledt gyermeki derűből táplálkozott. Ennek sugárzásában az értelmükben fogyatékos emberek bizony mesteriek.
Klemm Valériának és bizonyára sokaknak ez a tábor a hitét formálta, az együttlét örömének kincsét adta, testvéreket, barátokat, küzdést... Az ünnepi műsorban, A pettyetlen katicabogár című jelenetben a táborozók így fogalmazták meg zárógondolataikat: „Mi fogyatékkal élők nem sajnálatot, szánalmat vagy előnyöket várunk másoktól, hanem azt, hogy mi is a társadalom egyenrangú tagjaként élhessük életünket. Mi is szeretetre, mosolyra, ölelésre vágyunk. Ne úgy tekintsenek ránk, mint egy csodabogárra! Szeretnénk, ha kedvesen és szépen szólnának hozzánk az emberek. Ne szóljanak meg, amiért mások vagyunk, talán lassúbbak, ügyetlenebbek, nem tudunk olyan jól beszélni, olyan jól futni, olyan jól gondolkodni, de higgyék el, mi is igyekszünk a képességeink legjavát nyújtani és a szívünk tele van szeretettel… Minek élünk, ha nem azért, hogy egymás számára könnyebbé, szebbé és boldogabbá tegyük az életet?”
Klemm Valéria szép beszámolója alapján olvasóink, szülők és nevelők felmérhetik, mi az igazi kincs. Mások is bizonyára olyan táborba vágynak, amelyben megszűnik a lelki ürességérzetük. Amelyben megtalálják a Valakit: Jézust, aki út, igazság, élet, figyelmesség, öröm, szeretet, és őt képes felismerni minden felebarátban. Az igazi tábor valójában kéz a kézben a Jóistennel és egymással, hogy a nehézségek ellenére így tudjunk örök célunk felé haladni.
