Egyik nap felmehetünk a Szent Vid kápolnához. Utána legyen az Írottkő.
Ha kedvünk úgy tartja, megnézzük a seebensteini várat, ami pont útba esik a Türkensturz felé, ahova okvetlenül el kell mennünk.
Persze mindezt kávéval és elemózsiával. És augusztusról lévén szó, vízzel és még több vízzel.
A túrabakancs elhanyagolható, a terep nem nehéz, elég egy kényelmes cipő, de ha más nincs, a szandál is megteszi.
Szürke és zöld az árnyékban (Fotó: Benedek Miklós)
Az útvonalat a helyi erők ismerik, így térképre sincs szükség, meg különben is, az utat a fákra és a kövekre festett jelzések mutatják, és ha ez sem lenne elég, időnként útjelző táblákkal is találkozunk, amik a helyes irány mellett a fontosabb pontokig hátralevő időt is mutatják (néha rendkívül pontatlanul – vagy csak másik útvonalat használtunk?).
Ha megindulsz, nincs mese, menni kell, nem fordulhatsz vissza fél óra múlva, egy óra múlva, másfél óra múlva, sőt három óra múlva sem, csak ha elérted a célod, csak ha készítettél legalább egy fotót a célként kitűzött helyszínről, ami mindig a legmagasabb pont – ami után jöhet az ereszkedés ugyanazon vagy egy másik útvonalon, de mindig lefelé, a település felé, vagy a parkoló irányába.
Seebenstein (Fotó: Benedek Miklós)
És mész és mész. Útközben magadba szívod a friss levegőt, a friss levegő illatát, a levegőét, ami egészen más, mint a mi poros és vízszintes Bácskánkban. Várod a madárcsicsergést, de nem hallod, ilyenkor nincsenek madarak, ilyenkor csak a csönd van, még a szél hangjai sem szűrődnek be a sűrűbe, csak a patakok hangját hallod, amik valahol a fák között csörgedeznek láthatatlanul.
Persze útközben is igyekszel néhány fotót készíteni, hogy ilyen formában is megőrizd az élményt, de már a harmadik kattintásnál rájössz, hogy ez lehetetlen, nincs olyan fotó, ami visszaadná az árnyékos erdő hangulatát, az emelkedőket, a lejtőket, a megdőlt fákat, és kijelented, a tenger egy ideális fotómodell, a tengerpartról gyönyörű színekben pompázó képeket lehet készíteni, ami szépen mutat az emlékkönyvekben, de az erdő nem adja magát, akárhogyan fényképezed, csak a fák törzsei látszanak, és más semmi, nincsenek színek, csak a szürkés és zöldes színű oszlopok. Azután az út olyan helyre vezet, ahol csodálatos kilátás nyílik az alattad elterülő erdőségre, vagy éppen a völgyben lévő településekre, a gyorsforgalmi útvonalakra, a vasútra, és a távolban a hegyekre, amelyeket reméled, egyszer körbetúrázol, ha éppen szerencséd lesz.
Türkensturz a magasban (Fotó: Benedek Miklós)
Már csak ezen a lépcsőn kell felmenni, és ott is vagy a Szent Vid kápolnánál. Körbejárod, majd leülsz a fából készült padra a fából készült asztal mellé, és a termoszból kávét töltesz, mert hiába van nyár és meleg, a kávé csak melegen az igazi. Megjegyzéseket teszel a másik irányból érkezőkre, akik a rövidebb utat választották – persze nincs ebben semmi rossz szándék, nem is gondolod komolyan, de azért mégis elégedettség tölt el, hogy te a hosszabb útvonalat részesítetted előnyben.
Kilátás a Türkensturz ormairól (Fotó: Benedek Miklós)
Az Írottkő Magyarország és Ausztria közötti országhatár vonalán helyezkedik el. A két ország túrázói itt biztosan találkoznak, itt biztosan megpihennek, a kutyák is jól érzik magukat, a meleg kávé ismét jólesik, csakúgy mint a szendvics, csakúgy mint a víz. A kilátóban lévő tárlaton az országhatár unalmasnak egyáltalán nem mondható történetét is megismerheted, a kilátás azonban rádöbbent, hogy a határok csak az emberiség hóbortjai, a természet nem ismeri őket, a fák ugyanolyan zöldek, függetlenül attól, hogy melyik országban helyezkednek el, a lombok ugyanúgy változatos formájúak, a mindenféle rovarok ugyanúgy közelítik meg az embereket, és a kutyák is ugyanúgy játszanak és húzódnak közel gazdáikhoz, csak az emberek figyelnek fel rá, hogy ő milyen nyelven beszél, ő melyik akcentust használja, ő biztosan messziről jött, amannak a ruháján látom, hogy…
Seebenstein – a Rozália-hegységbeli vár , aminek nyitvatartási ideje teljes mértékben érthetetlen, olyankor miért nyit ki, és most miért tart zárva, miért nem mehetek be, amikor csak akarok. Az ajtó résein bekukucskálunk, igencsak impozáns, szép az a rajz, látod azt a vízköpőt, és ez a hatalmas zöld terület a vár előtt lenyűgöző, hatalmas koncertek, fesztiválok ideális helyszíne lehetne, de csak a csönd pihen a zöldben.
Szent Vid kápolnája a fák és az ég között (Fotó: Benedek Miklós)
Innen már csak negyvenöt perc – a már említett útjelző tábla szerint, de valójában legalább másfél óra, és ott vagy a Türkensturz ormainál. Mint kiderül, nem egy korábban ott álló vár romjai között járunk, álromról van szó, fényképezkedéshez ideális, a kilátás pedig mindenkit lenyűgöz, alattad egy egész régió terül el, és te fenn vagy, fenn, és odalentről biztosan nem látnak, de te az udvarukba látsz, és látod az életüket, a medencéket az udvarokban, látod a lovardát, a traktorokat a földeken, az autókat, és amott a hegyeket, amelyek méltóságteljesen lezárják a horizontot. A meredek hegyoldal mélyéből időnként hegymászók bukkannak fel. A kilátás, a kilátás…
Majd mindig jön a lejtő. Nagyokat lépsz, gyorsabban haladsz.
Haladsz egy újabb erdő felé. Talán.
