Az őszi napéjegyenlőség napja a mai. Tudományos igényű pontossággal reggel 7 óra 50 perctől mondhatjuk, hogy a csillagászati őszben járunk. Mostantól akár még egy teljes hónapig reménykedhetünk nyárt idéző melegben, vagy legalábbis kellemesen langyos időjárásban, de a természet irányulása már nem ebbéli vágyainknak kedvez. Már a nyári napforduló óta percről percre kevesebb a Nap, kevesebb a fény, a meleg, de ez még jó ideig nem tudatosult bennünk. Mától azonban átbillennek az arányok. Egyre több lesz a sötétség és még kevesebb lesz a Napból, a fényből, a melegből és mindenből, amit ezek jelentenek.
Illusztráció – Pixabay.com
Ősszel alapjaiban változik meg működésünk, teljes természetünk. Ez akkor is igaz, ha a körülöttünk-velünk zajló nyüzsgés elvonja figyelmünket a természetről, a természet lényegi állapotáról, s abból csak nagyon keveset érzékelünk, nagyon keveset tudatosítunk. Ősszel, vagyis az árnyék, a sötétség felé néző napéjegyenlőség utáni időszakban elkezdünk berendezkedni a várakozásra, amely három hónapig tart. A fennmaradó erőből, energiából kell megőriznünk a lehető legtöbbet addig, amíg a bolygó eléri a következő kulcspillanatot, a téli napfordulót.
Valahol mélyen érezzük, hogy a fény fogyatkozása nem lesz állandó, ezért ugyanott mélyen azt is érezzük, hogy érdemes bízni a jó irányú változásban, mert az el fog jönni. Minden sejtünkben ott a tapasztalat, hogy a fény fogyatkozása, a hűlés nem egyirányú folyamat, hogy szükségszerűen meg kell fordulnia, hiszen épp egy fényesebb kort hagytunk magunk mögött. Ott van az őseinktől örökölt emlék, hogy mindez nem több szabályos körforgásnál, amelynek – nagyobb távlatból nézve – legfeljebb jelentéktelen belső kilengései vannak.
*
Távoli őseink egész életét meghatározta, hogy mennyit volt fent a nap. A nap fény, a fény látás, a látás biztonság, mert a nem látás kiszolgáltatottság. A sötétből váratlan meglepetés érhet. Ez a mély meghatározottság évezredeken keresztül belénk ivódott, és az egyik legfontosabb tudásunkká, legmélyebb ösztönünkké is vált. A természettől elszakadt, többé-kevésbé szervetlenül alakuló-épülő modern társadalomban nem csak egymástól idegenedett el a személy, de a természettől talán még inkább – a külső, fizikai természettől és a belső, lelki természettől egyaránt. Korunk szelleme s az ebből fakadó létmód miatt egyre kevesebben látják a napot felkelni, lenyugodni. A szemhatáron tágas terek helyett egyre több a horizontot eltakaró épület.
Illusztráció – Pixabay.com
Az emberi felfogás számára az ősz a legbonyolultabb évszak. A legösszetettebb létállapotokat és érzelmeket lehet átélni az időszak kettős lényege miatt. Az ősz még hordozza a nyár emlékét, az őszben még jó adag maradt a nyári optimizmusból. Tudatunkat és lelkiállapotunkat jórészt a múlt határozza meg, ősszel tele vagyunk a nyár érzelmi emlékeivel. Olyan történésekkel, amelyeket a fény járt át. Az ősz a nyárban fogan, hordozza lendületét, tovább viszi életerejét.
De ez a lendület, életerő napról napra fogyatkozik, épp ahogyan napról napra kevesebb ideig láthatjuk a napot a horizont felett. Az őszben bennefoglalt tényként ott a még sötétebb, még hidegebb jövő, a tél képe. A fényt váró ősünk néz ki a szemünkön keresztül a pillanatban, amikor felébredünk, de még nem jutottunk tudatra. És ez az ősünk napról napra egyre később láthatja az izzó korongot felkelni, s egyre hamarabb látja letűnni a túloldalon. Egyre többet kell várni a következő alkalomra, egyre kevesebb a látás és a biztonság, egyre több a sötétség és a veszély. Az ősz másik meghatározója a növekvő félelem.
*
És ahogyan a félelem növekszik, szükségszerű, hogy a bizalom, a remény is növekedjék. Egyensúly nélkül nincs élet, csak kétség, idő nélküliség, idegesség, végül: őrület. A remény az egyensúly követelménye, bár az egyensúlyt épp az ilyen átmeneti időszakban a legnehezebb fenntartani. A tavasz a kirobbanó életöröm, egyensúlyát a józan, hideg ész adja. Ellentéte, az ősz a visszahúzódó élet, egyensúlyát a bizakodás adja. Az őszben születést látni: túlzás; az őszben elmúlást látni: túlzás. Szükségszerű átmenet, jóleső pihenő, a megőrzés korszaka, amelyet a nyár emlékének és a távoli jövőbe vetett reménynek a fenntartása tesz teljessé.
