Schwechtje Mihály első nagyjátékfilmje, a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :), mind címében mind témájában figyelemfelkeltő alkotás. A címként szereplő mondat végén egy „szmájli” – az elektronikus üzenetekhez használt mosolyjel – látható, érzékeltetve, hogy e hátborzongató megjegyzés napjaink kommunikációjának terméke, és mint ilyen, sokat elárul társadalmunkról.
A világunk egyszerre „nyitottá vált”, mindenki könnyen és gyorsan elérhető, követhető, figyelemmel kísérhető, mindehhez az információkat és a képanyagot mi magunkról tesszük közzé nap mint nap, azáltal, hogy „megosztjuk” különböző webfelületeken. Beszűkül vagy sok esetben meg is szűnik a magánszféra, s az életünk szinte minden területe nyilvánossá, az egyén pedig kiszolgáltatottá válik.
Veszélyeknek teszik ki magukat mindazok, akik nem körültekintéssel használják a rendelkezésre álló kommunikációs lehetőségeket, s a leginkább érintett társadalmi réteg a fiatalok, különösen a mai tizenévesek, akik már beleszülettek a „digitális világba”, ami áthatja és meghatározza az életük minden szegmensét. Az Instagram, a Snapchat, a Facebook, a Messenger és a videoblogolás világa ez, amelyben az említett kommunikációs eszközök használata a mindennapi rutin része, és a felhasználók sokszor nincsenek is tudatában a használatunkban rejlő veszélyeknek. E kommunikációs lehetőségek ugyanis sajátos „fegyverré” is válhatnak, amennyiben avatatlanul, illetve ha ártó szándékkal alkalmazzák őket.
Ezt a témát járja körül Schwechtje Mihály a Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) címet viselő filmjében, amely nemcsak a célgeneráció, azaz a mai tizenévesek elé tart tükröt, hanem a szüleik, a családjuk, a tanáraik, az egész társadalom elé, hiszen valamilyen szinten mindannyian érintettek vagyunk.
A történet főhőse a 16 éves Eszter, egy gimnazista lány, aki elkövet néhány baklövést, és ezáltal támadások célpontja lesz. A bonyodalom részesei Eszter mellett a fiatal angoltanár: „Csaba bácsi”, valamint az iskola nagymenője, a lehengerlő Beni, illetve a visszahúzódó, társai szemében kissé „nyominak” tartott Péter is. Mindhármuk a maga módján része lesz Eszter életének, amelyet egy online zaklatásba forduló szerelem renget meg alapjaiban. E sajátos szerelmi négyszög annál bizarrabb, minél több szempont és motiváció sejlik fel, különösen annak fényében, hogy a filmre vitt szituáció nagyon is hétköznapi és szinte bárkivel megeshet.
A film legnagyobb erőssége azonban nemcsak az, hogy tematizálja a kamaszok online felületeken való kommunikációjának sajátosságait, hanem az is, hogy hitelesen ábrázolja, hogyan közelednek egymáshoz felnőttek és tinik, illetve hogy ennek a közeledésnek, barátkozásnak, udvarlásnak hogyan válik részévé, eszközévé és helyszínévé az online világ. Emellett felvetődik a kérdés, hogy vajon számíthatnak-e, és ha igen, hogyan számíthatnak a problémáikkal szüleikre, barátaikra a fiatalok; milyen érzelmi és erkölcsi hátteret nyújthatnak a csonka, vagy folyton újrarendeződő családok; mekkora a teherbírása az emberi kapcsolatoknak; és hogy vajon tisztában vagyunk-e gesztusaink, szavaink súlyával, azzal, hogy egy-egy meggondolatlan megjegyzéssel a pillangóeffektus révén mi mindent okozhatunk, és persze legfőképpen tisztában vagyunk-e azzal, hogy milyen sokféleképp lehet ugyanazt a helyzetet megélni és megítélni, ha nézőpontot váltunk.
Schwechtje Mihály sallangoktól mentes filmje egyszerre pontos korrajz és izgalmas történet, amelyben nagyszerűen bontakoznak ki és állnak össze a fordulatok, életszerűek a konfliktusok, hitelesek a dialógusok, remek a dramaturgia, és feszessége ellenére a jól körülírt karakterek többsége képes kibontakozni. A szereplőgárdából kiemelkedik a főhős Esztert játszó Herr Szilvia, hitelesen alakítva a japán mangák világában élő, romantikus lelkületű tinilányt, aki egyszerre jókislány és lázadó, hiszen szófogadó és jó tanuló, a haját viszont kékeslilára festi, ezzel is kifejezve vonzódását kedvenc képregényhőseihez – személyében mintha Wikipe-tan, a Wikipédia megszemélyesítésére használt mangaszerű karakter elevenedne meg –, ugyanakkor hajviselete egyben lázadás is környezete ellen, ahonnan legszívesebben a mangák és animék fantáziavilágába menekül. Méltó karakterpárja a visszahúzódó, elfojtásokkal teli osztálytárs, Péter, akit Vajda Kristóf személyesít meg rendkívül meggyőzően, s az ő összetett karakterének megértését segíti a film fókuszába helyezett narrációváltás, amelynek köszönhetően az események új nézőpontból nyernek megvilágítást, és Schwechtje Mihály leginkább ezáltal éri el, hogy filmje semleges maradhat, nem tör pálcát senki felett, ellenkezőleg: hangsúlyozza, hogy bárki válhat megsebzővé és megsebzetté is, hiszen e digitális korban bárki „megsemmisíthet” bárkit okkal vagy ok nélkül, viccből vagy heccből néhány kommenttel, sértéssel, rágalommal, s ehhez még a saját kilétét sem kell felvállalnia, az esetleges következményektől sem kell tartania. Az internet szabadsága mindehhez teret enged.
Schwechtje Mihály filmje sokrétű és bátor vállalás, hiszen kendőzetlenül tematizál olyan aktuális jelenségeket, amelyek csak most kezdenek a közvélemény figyelmébe kerülni, és az egész társadalom érintettsége folytán feszegetnek lényegi és sokszor kellemetlen kérdéseket, amikre válaszokat ugyan nem ad ez az alkotás, de irányokat jelöl, amelyek mentén érdemes elindulni e témák boncolgatásában. A néző is fontos partner ehhez, hiszen saját közegünk megértése, megváltoztatása lényegében rajtunk múlik, s ehhez nyújt jó alapot e filmre vitt történet, amely nem ér véget az utolsó képkockával, sőt, talán igazából azzal kezdődik el, amennyiben gondolkodásra ösztönöz, s arra is, hogy felülvizsgáljuk saját világlátásunkat, szokásainkat, motivációinkat a hétköznapok útvesztőiben.
