Az Ezeregyéjszaka meséi közül egyik legismertebb az 'Alá ad-Dín és a bűvös lámpa története, amely egy szegény bagdadi szabómester fiáról, a mihaszna, munkakerülő 'Alá ad-Dínról szól, aki egy csodás véletlen következtében lejut a világ legnagyobb kincses barlangjába, és megszerzi onnan a csodatévő lámpát, a lámpában lakó dzsinn segítségével pedig akkora varázserő birtokosa lesz, hogy még a szultán lányának kezét is képes elnyerni. Sahrazád a 270. éjszakán meséli el a királynak e történetet, aminek az a különlegessége, hogy a mesék zöméhez képest igen terjedelmes. Az eredeti arab szöveg 82 oldalt tesz ki, az Atlantisz Könyvkiadó által közreadott Az Ezeregyéjszaka meséi című, első teljes magyar fordításában pedig 87 oldalas, lényegében egy kisregény.
Az eredeti, többkötetes mesegyűjteményből készültek már válogatások, ilyen például a Forum Könyvkiadó gondozásában megjelent, az Ezeregy éjszaka legszebb meséi című kötet, amiben az Aladdin csodalámpája mindössze 10 oldalas mese, az alaptörténet zanzásított változata, leegyszerűsítve a parttalan történetfolyamot a gyerekolvasók befogadási szintjére.
Egy efféle, kivonatolt átdolgozást vehettek alapul az Aladdin című, 1992-ben bemutatott Disney-rajzfilm készítői is, ugyanis a produkció a fentebb vázolt történet alapján készült, de több tekintetben elrugaszkodik az eredetitől.
Míg a népmesében 'Alá ad-Dín egy tízévesforma, mihaszna suhanc, aki kalandról kalandra haladva, szinte a szemünk előtt nő fel, és válik egyre bölcsebb felnőtté, addig a rajzfilmben ő már házasulandó korban lévő legény, aki Agrabah, egy titokzatos, meseszép arab birodalom utcáin portyázik enyveskezű kismajom barátjával, Abuval. Aladdin, bár Abu segítségével tolvajlásból tartja fenn magát, nagyon jószívű és kedves, jellemfejlődésre esetében nincs szükség. A népmesében a főhősnek ráadásul rengeteg cselfogást kell kivédenie és halandók számára teljesíthetetlen feladatokat kell megoldania az áhított nő, a szultán lánya kezének megszerzéséért, a rajzfilmben viszont Aladdin és Jázmin hercegnő szerelme szinte az első találkozás óta adott, a tét pedig a társadalmi különbségek ellenére a házasságkötésük kieszközölése.
A keleti mesék hemzsegnek a mindenható szellemektől, dzsinnektől, varázserejű tárgyaktól, nincs ez másként az 'Alá ad-Dín és a bűvös lámpa esetében sem, azzal, hogy ott félelmetes, sőt rémisztő teremtések ezek az entitások, és nemcsak a lámpának, hanem például a csodatévő gyűrűnek is van szolgáló dzsinnje, a rajzfilmben pedig a lámpás szelleme, Dzsini, egy alakváltó mókamester, aki úgymond elviszi a show-t. Ő egy stand-up komikus, egy szórakoztató figura, akinek legfőbb kötelessége gazdájának három kívánságát teljesíteni, ám ő ennek ellenére szabadságra vágyik, és arra, hogy egyszer a saját maga ura lehessen. Dzsini korszakalkotó karakter a Disney-nél, hisz ő az első olyan figura, aki a humora nagy részét utánzásokból és paródiákból meríti. Többször bújik hírességek képébe (úgy mint Jack Nicholson, Woody Allen, Sylvester Stallone), valamint híres történelmi alakokat (William Shakespeare, Albert Einstein, Julius Caesar), Disney-szereplőket (Mickey egér, Pinokkió, Pocahontas), és híres filmszerepeket is utánoz (Forrest Gump, Esőember, Mrs. Doubtfire). Dzsini lehengerlő karakterének sikere nagymértékben az őt megszólaltató Robin Williamsnek köszönhető, aki 1993-ban különleges Golden Globe-díjat kapott Dzsini „szinkronizálásért”. A figura magyar hangja, Mikó István, szintén pazar szinkronteljesítményt nyújtott, és sokunknak Dzsini karaktere Mikó István hangjával lett kiteljesedett.
A népmesei és a rajzfilmbeli párhuzamok és eltérések sorában mindenképp ki kell még emelni a mesebeli magribi dervist, a lámpa titkát ismerő körmönfont gazfickót, aki a rajzfilmben
Jafar, a hataloméhes udvari varázsló képében jelenik meg, egy nyugodt és kimért főgonoszéban, akinek Jágó, a szarkasztikus és ravasz papagája a legfőbb segítője. Ők a fő ellenlábasok Aladdin boldogulásának útjában, és ők szeretnék a lámpa hatalmát kártékony célokra használni.
A szíriai népnyelvi fordulatokat tartalmazó népmesével ellentétben tehát (amelynek társadalom-ábrázoló szerepe is kifejezett), a Disney-rajzfilm lényegében Aladdin és Jázmin kapcsolatának alakulására összpontosít, és a fülbemászó dalbetéteknek köszönhetően egy romantikus, zenés fantasyt jelenít meg, amely a bemutatása óta eltelt évtizedek során kultikus alkotássá vált.
Mindezt az irodalomtörténeti és (rajz)filmtörténeti hagyományt elevenítette fel Guy Ritchie, a brit rendező-fenegyerek az Aladdin című, tavaly bemutatott filmjében, amely nagymértékben az 1992-es, azonos című rajzfilm valós díszletekkel készült élőszereplős filmváltozata. A musical-betétekkel tűzdelt romantikus alkotás a kritikusok szerint az eddigi legjobb remake a Disney élőszereplős feldolgozásai közül, és egyik jellemzője, hogy bár a rajzfilm előképeket nyújt a filmhez, az nem másolja hűen az alapot. Az 1992-es rajzolt változat egy sodró, poénos alkotás volt, ami azzal nyitott új utat a Disney-rajzfilmeknek, hogy felhagyott a gyakori pátosszal, és hajlandó volt komolytalan lenni, a történetet kissé a felnőttekre is szabva. Ezt a vonalat tartotta meg Guy Ritchie is jelen remake-jében, amely lendületes, látványos és szórakoztató formában tálalja a rendező és a forgatókönyvíró nézőpontját az ábrázolt nagy klasszikusról. A szüzsé lényegében változatlan, és a jól ismert szereplők is visszatérnek, talán egyikük-másikuk motivációja módosult némiképp, emellett néhány új kaland is beépült a történetbe, inkább csak felduzzasztva, semmint új irányba terelve azt.
A rendező részéről kiváló ötlet volt, hogy a főbb szerepeket jóformán ismeretlen, közel-keleti származású színészekkel játszassa el, hiszen amellett, hogy frissnek hatnak és nekik is kiugrási lehetőség, a kultikus szerepekre nem nehezedett rá a színészekkel szemben támasztott prekoncepció. Egyetlen kivétel a Dzsinit alakító Will Smith, aki filmes hírnevéhez méltó alakítást nyújt a lámpa hupikék dzsinnjeként, és a többi szereplőt sokszor lejátszva poénkodik, táncol, dalol, végig dominál a történetben. A címszerepben a kanadai Mena Massoud a tökéletes csiszolatlan gyémánt: az első perctől kezdve az utolsóig rokonszenves, miközben kisugárzásában egyszerre van jelen a talpraesett utcagyerek és a jóravaló, naiv hősszerelmes is. Az alkotás egyik meglepetése a Jázmint alakító Naomi Scott, akinek a szerepét sikerült felduzzasztani és modernizálni. Míg a népmesében a szultán lánya csupán a vágy tárgya, szinte akarat nélküli báb a férfiak kezében, a rajzfilmben már egy bajba jutott hercegnő, aki szabad akaratából szeretne férjhez menni, a filmben pedig egy igazi, modern hősnő, aki apja nyomdokaiba szeretne lépni, és tettrekészségének köszönhetően egyenrangú partnere a címszereplőnek. Talán csak a Jafart alakító Marwan Kenzari játéka bizonyul kissé vérszegénynek, hiszen karaktere köszönőviszonyban sincs a rajzfilm ördögi mágusának karakterével, ehelyett inkább a népmese simlis dervisére emlékeztet, aki ostobasága és kapzsisága folytán jár pórul végül, ahogyan a Guy Ritchie-filmek mamlasz bűnözőfigurái úgy általában.
A hiteles színészi alakítások mellett a remake legnagyobb erényei az alkalmazott CGI technikának köszönhetően igencsak pazarra sikeredett, digitálisan animált látványvilág, valamint a sodrás és lendület, amely végig jellemzi a filmet, illetve a vicces és vagány hangvétel, amelyek a rendező mesterjegyeinek is tekinthetők. A betétdalok pedig ismételten csak jól szólnak, úgyhogy az alkotás nemcsak a kultikus rajzfilm és a kultikus rendező rajongóinak, hanem a zenés produkciók szerelmeseinek is kellemes kétórás elfoglaltságot nyújthat. Megéri vele próbát tenni.
