Arról, hogy mi kell ahhoz, hogy egy települést városnak nevezzünk, a szó polgári, urbánus, kulturális, szociális, gazdasági értelmében, talán a város lakosait kellene megkérdezni, mert a választott képviselők, a kinevezett tanácstagok talán nem mindig kellően tájékozottak minden kérdéses témában. Bár mindig is úgy volt, hogy a vezetők odafigyeltek a köznép igényeire, mert ha nem, a következő ciklusban nem őket választotta saját képviselőivé a plebsz. Vagy nem tartották szem előtt a közóhajt, mégis újra vezető tisztségbe kerültek. Hiába, az idők változtak, s most erkölcsöt nem említenék, de a beidegződések nem nagyon módosultak.
Magam is egy városban élek, és meggyőződésem, hogy ez a város semmivel se képes többet tenni polgárai javára, mint a városok többsége. Erre kell gondolnom a friss hír alapján, hogy városom vett egy korcsolyapályát polgárainak. Ára 100 000 euró körüli összeg, pontosan 12 millió 350 ezer dinár. Én eleve műjégpályára gondoltam a hír hallatán, amiben csupán a „klizalište” megnevezés szerepelt, és annak alapján se tudtam beazonosítani a létesítményt, hogy a hírt közreadó városi közigazgatás jelezte, hogy a korábbi években a korcsolyapályát bérelte a város, mert soha nem jártam ott, lévén, hogy nem tudok korcsolyázni. Ellenben szöget ütött a fejemben, hogy a klizalištét február derekáig szállítja le az eladó, de idén már csak akkor lesz üzembe helyezve, ha adottak lesznek hozzá az időjárási körülmények. Ez talán azt jelenti, hogy természetes úton fagy meg a pályán a műjég, esetleg nem is műjégpályáról, hanem valami más szerkezetről van szó, ami csak fagyban lesz majd használható? Nem is szeretnék efölött tovább eszelni, majd meglátjuk, ha megérkezik.
Viszont nem vagyok biztos abban, hogy éppen a korcsolyapálya a legfontosabb és legsürgősebb beruházás a városban, amit az elmúlt tíz év alatt tízezren hagytak el, mert nem kaptak munkát, ahová minden századik egyetemi hallgató tér vissza, és ésszerűtlen beruházásokra folyik el a nehezen kipályázott pénz. Csak a legszembetűnőbbet említem: a városmagot körülölelő körúton kerékpárút fut körbe. Félig. Mert egy helyen föl lehet rá hajtani, egy helyen meg le, csakhogy ahhoz, hogy az elejétől a végéig (ami nem vezet körbe a városmagon) eljusson a biciklis, egy helyen kénytelen leszállni, két utcán átvergődni, majd újra nyeregbe szállni. Útközben viszont a városmagból sugárirányban nyíló utcák metszik a kerékpárutat, és ott bizony gépkocsik járnak, vezetőik meggyőződése, hogy előnyt élveznek a biciklisekkel szemben. Ráadásul ezen a körúton vezet egy úgynevezett nemzetközi kerékpárút is, amelyet egykoron szaggatott sárga vonallal jelöltek ki az úttest jobb oldalán, de a festés már lekopott, és fogalma sincs senkinek arról, hogy itt valamikor nemzetközi kerékpárút húzódott, vagy ha igen, akkor az most talán felsőbb rendű, mint az úttest bal oldalán húzódó helyi jellegű.
A legfrissebb eset: betegfelvonót építettek be a kétemeletes egészségházba. Nem felvonó, hanem valamiféle rámpa, a lépcsőkorlátra szerelt, együléses szállítóeszköz. Persze a betegnek a bejárat lépcsőin is be kell jutnia a rámpáig. Az ünnepélyes átadáson megjelent az adományozó ország nagykövete, abban a meggyőződésben, hogy azt adták, amire szükség volt. A szónokok közül mellesleg senki nem mondta ki a nagykövet nevét, hirtelen támadt zavarukból kitűnt, nem is tudták, hogyan hívják őexcellenciáját. Mindegy, megvolt a közel két és fél millió dináros beruházás, csak éppen a működését nem sikerült demonstrálni, mert aznap hajnalra szerelték föl, és az akkumulátorok nem voltak feltöltve. A mozgássérültek érdekképviseletének elnöke az átadáson el is mondta, hogy ők „nem ilyen lovat” akartak, a tartósan kerekes székhez kötöttek számára ez a szerkezet teljesen hasznavehetetlen. Ellenben a pályázat megnyerve, a pénz elköltve, mi itt a baj?
Ugyanakkor olyan gondok is akadnak ebben (és bizonyára más) városokban is, amelyek rendezése csupán az úgynevezett emberi faktor függvénye. Nem egy kiállítás megnyitóján vettem részt, úgy idehaza, úgy külföldön, de azzal saját városomon kívül még nem szembesültem, hogy a kiállítót, illetve a kiállítást megnyitót úgy kerülik el a fölszolgálók, mintha leprások lennének. Megkínálják borral, üdítővel és ásványvízzel a közönséget, de a tárlatra távolról érkező meghívottaknak nem adnak lehetőséget, hogy vagy fél órára leüljenek egymással, a tartomány egyik legfontosabb alkotója úgy kóvályog egyedül a tömegben, mintha senki se tudná, kicsoda, a megnyitót követően a kiállítást méltatónak segédszemélyzettől kell kérnie egy pohár csapvizet. Fél óra múltán pedig ki merre lát, zár a galéria.
Úgy tűnik, éppen az emberi faktor az, ami megadja a település városi jellegét.
