Ámazonban a Zacsek már irtó várja a tavaszt, de nem a fecskék meg a jó idő miatt, hanem mert totál beleélte magát az új Puntóba, amit a gitáros miniszter bácsi, a Dinkics Mlagyan ígérget a hiszékeny jónépnek.
– Alig várom, hogy én is becserélhessem a húsz éves járgányomat egy ilyen temperamentumos olasz kocsira, amit a híres kragujeváci Zasztava művekben fognak gyártani kiváló minőségben és nagy sorozatokban! Képzelje, Gyula zomzéd, már márciusban indulnak a futószalagok. A kormánytól ezer euró kedvezményt kapok, a maradékot pedig öt év alatt fütyörészve letörlesztem. Amint megkapom, magát is meghívom próbakocsikázásra!
– Maga Zacsek olyan naív, mint egy ma született szavazó, aki minden marhaságot elhisz a politikusoknak – inté őt szép finoman atata. – Miből gondolja, hogy elég lesz az afrikai fizetése a havi részletre, vagy hogy egyáltalán megmarad az állása ebben a globális válságban? Arról nem beszélve, hogy az olaszok már halasztgatják a befektetést, nincs pénzük kifizetni a vételárat. Ki tudja, hogy lesz-e valami ebből a nagy csinnadrattával beharangozott üzletből?
– Ne legyél már ilyen igazságtalan a politikusokkal Tegyula – szóla amama. – Egyáltalán nem olyan szőrösszívűek, ahogy te szereted beállítani őket. Láthattad, hogy cigiügyben is milyen szépen gondoskodtak a kiskeresetű dohányosokról, és leszavazták a szívtelen kormányt, mely megdrágította volna az olcsóbb hazai cigarettát, és így megfosztotta volna a szegény melósokat egyetlen élvezetüktől!
– Csodálom zomzédasszony, hogy ennyire a szívén viseli e káros szenvedélyt, mely megrövidíti a dohányosok életét – csóválá aző fejét a Zacsek, aki nemrég szokott le a füstölésről. – De azon még jobban csodálkozom, hogy a vömöszö meg a Csanákék is felkarolták a cigisek érdekeit. Pedig azt hittem, hogy legalább az ifjú képviselőink antinikotinisták, és utálják a bagózást.
– Egy dolog az utálat, és más dolog a pártfegyelem – következtete atata. – A drágítást elutasító pártok pedig biztosan valamilyen felső szempontot követtek, melyek előttünk, közönséges halandók előtt rejtve vannak. Mondjuk arra gondoltak, hogyha több cigaretta fogy, akkor több pénz jut az egészségügyre az illetékből. És akkor kigyógyíthatják a dohányzástól megbetegedett pácienseket.
Jaés két beteg beszélget a kórházban:
– Maga is infarktus miatt került ide?
– Igen. És mit mondtak, mitől kapta?
– Attól, hogy ígéretem ellenére nem hagytam abba a dohányzást. Hát maga?
– Én meg attól, hogy nem kaptam meg a dohányt, amit ígértek.
A szabadkai tisztviselőknek pedig a telefonálást kell abahagyniuk, mert az elöljáróság nyolc telefonvonalat megszüntetett abban a reményben, hogy így havonta négymillió dinárt takarítanak meg.
– Azért eléggé durvák eme elöljárók, hogy pont a szegény hivatalnokokon akarnak spórolni – sopánkoda amama. – Nem engedik, hogy stemplizés közben egy kicsit dumcsizzanak a barátnőkkel. Az ilyesmiből még válás is lehet.
– Hogy lehet válás a takarékossági intézkedés miatt, Tematild?
– Úgy, hogy ha nem lehet a hivatalban, akkor az otthoni telefonról hívogatják a barátnőket, amit a férjek utálnak. Pedig valahol csak el kell mondani a pletyusokat. Például azt, hogy ki kivel flörtöl, vagy hogy ki ábrándult ki a kedveséből. És úgy látszik, arrafelé elég sokan kiábrándultak mostanában.
– Honnan veszed ezt a hülyeséget Tematild?
– Nem hülyeség ez Tegyula. Olvastam az újságban, hogy már pártot is alakítottak Szabadkán a kiábrándultak.
– Matild! Csak átvitt értelemben nevezik így a most alakuló új magyar pártot, mivel még nincs nevük. Különben ők lesznek az ötödik párt.
– Azért elég szépen szaporodnak a pártjaink, nem panaszkodhatunk – bólogata a Zacsek. – Osztódással, éppen úgy, mint az államalkotóknál. Bár én jobban szeretném, ha mi osztódnánk és szaporodnánk, és nem a pártjaink. Mert lassan elfogy a tagság, és azt a keveset már nem nagyon fogja érdekelni, hogy hogy hívják a pártjaikat.
Jaés egy szabadkai házaspár lakásába éjszaka egy betörő mászik be. Mikor felfedezik, odaugrik a feleséghez és egy kést nyom a torkához.
– Hogy hívnak? Szeretem tudni az áldozataim nevét!
– Elizabetta – mondja az asszony remegő hangon.
– Ó, az anyámat is Elizabettának hívták! – mondja a rabló. – Nem tudok megölni valakit, aki rá emlékeztet!
Majd a férjhez fordul:
– Na, és téged hogy hívnak?
– Az én nevem Dezső, de a barátaim csak Bettinek szólítanak.
