Nyárkezdő nap volt, valamikor a hatvanas évek második felében, az autóbuszunk lassan kanyargott Zentáról Újvidék felé. Becsén hosszabb megálló. Szemét törölgetve sírdogáló fiatalasszony kíséri ki két koffert cipelő ideges férjét, aki segít a kalauznak elhelyezni a csomagokat a jármű belsejébe, majd a gyors ölelkezés után elfoglalja helyét a székén, mereven maga elé néz. Holnap délelőtt kell megérkeznie Németországba, ahol munkát vállalt, valami egészen új kezdődik tehát az életében, a bizonytalan egyedüllét sorsát vállaló asszony meg marad, sokáig integet a távolodó busz után, de a férj csak egyszer néz hátra.
Gazdasági válság gyűrűzött akkortájt Jugoszláviában, majdnem egymillióan kényszerültek külföldre. A világválság meg a múlt század húszas és harmincas éveiben tetőzött, anyámék mesélték, tele volt az udvar búcsúzkodó rokonokkal, akiket aztán hajó vitt a messzi Dél-Amerikába, sírtak, egymást szorongatták-simogatták. Kezdetben még érkeztek a levelek, majd utóbb mindinkább elmaradoztak, a távozók szétszóródva kiestek az emlékezetből.
Furcsamód ma válságot alig szokás említeni. Holott az adatok erre intenének. Meg a hétköznapok is.
Az autóban várakozom a piacnál, amikor régi ismerősöm közelít. Ő is észrevesz, lekezelünk. Nagy szervező volt annak idején, mindent megmozgatott egy-egy ifjúsági rendezvény érdekében. Most a gyerekei sorsa felett ügyködik. – Tanuljanak minél többet, nyelveket is – mondja –, de ahogy befejezik az egyetemet, elzavarom őket innen. – Itt nincs élet, és nem is lesz! – teszi hozzá nyomatékkal.
Délután a számítógépen megnyitom a postáimat, egy kedves levelezőtársam, huszonéves lány rendkívül rossz hangulatú irományt küldött, ami tőle mindenképpen szokatlan. (Amúgy egy eléggé különleges egyetemi szakon végzett, behatárolt tehát az elhelyezkedési lehetősége, miután pedig egy pártnak sem tagja, az esély minimális.) Próbáltam megtudakolni, miért szállt el a jókedve, de az újabb válasza még lehangolóbb: „Szerintem csak rosszabb jön. Nincs semmi bajom, de szeretnék már élni, dolgozni, fiatalnak érezni magam. Utazni. S merni gondolni arra, hogy pár év múlva családom lesz. Keserű az érzés, amikor a minimumból ad egyre lejjebb és lejjebb az ember. De legalább béke lenne, ha már jólét nincs”. Másnap érkezik a folytatás: „Mindenféle állásinterjún megfordultam az egész Vajdaságban. A legtöbb helyen a pártreferencia volt az első kérdés. Hátborzongató és dühítő, ahogyan mosolyognak az emberen, amikor közli, hogy nem áll mögötte egyik politikai párt sem. Egyre inkább úgy érzem, el kell innen menni.”
Hosszasan eltűnődve megpróbáltam válaszolni a levelére, de nem sikerült. Tovább gondolkodva azért megpróbáltam legalább önmagam számára valamiféle megoldást körvonalazni, megnéztem hát a Magyar Nemzeti Tanács honlapján, találok-e bármilyen projektumot azzal kapcsolatban, hogy Szerbia előbb-utóbb mégis az Európai Unió tagjává válik, s erre illene valahogy felkészülni. Az átállási időszakban ilyen tervezetre, koncepcióra bizonyára szükség mutatkozna, hiszen ezek a mozgások beindultak, a regionális együttműködés kínálta lehetőségeket számos vállalkozás például máris kihasználja. A vajdasági magyarság többsége mezőgazdaságból, valamint részben különféle vállalkozásokból él, az ő felkészítésük bizonyára elhelyezhető lenne az egyes képzési programok keretében. És hogyan hasznosítható az a helyzeti előny, hogy a magyar uniós nyelv? Továbbá – hogy az MNT klasszikus terepén maradjunk – a kultúra és az oktatás hogyan igazodik majd az új sémákhoz? Aztán: milyen egyetemi szakok lesznek majdan fontosak a számunkra, s miként lehet megszervezni és népszerűsíteni például, hogy fiatal szakembereink ne csak angolul tanuljanak, hanem képesek legyenek más (uniós) nyelveken is kommunikálni.
Egyszóval sorjáznának az átgondolandó kérdések, sürgető időkben pedig az átállási időszakot megcélzó, a vajdasági magyarok sorsának irányt adó – konszenzussal elfogadott – közös stratégia megalkotása nélkülözhetetlen. Ilyen vonatkozásban behozhatatlan hátrány, ha a közéletünket alakító tényezők erejét másodrangú kérdések (rosszabb esetben helyi hatalmi csatározások) kötik le, a lényeget pedig engedik elfutni. Mert ne feledjük, a potenciális távozók száma ez idő tájt egyre csak növekszik.
