Talán nem túlzás kijelenteni, hogy napjainkban Marko Čudić a magyar irodalom egyik legnagyobb népszerűsítője Szerbiában, pontosabban a szerb nyelvterületen, és fáradhatatlanul dolgozik azon, hogy a szerb olvasók minél jobban megismerjék a magyar irodalom kiemelkedő alkotásait. A Belgrádi Egyetem Filológiai Kara Hungarológiai Tanszékének tanáraként a magyar nyelv és irodalom iránt érdeklődő fiatalokat oktatja, fordításainak köszönhetően pedig a magyar irodalom több klasszikus, illetve kortárs szerzője jelent meg a szerbiai könyvesboltok polcain.
Marko Čudićot kiemelkedő esszéistának is tekinthetjük, aki nagy elméleti tudást és gyakorlati tapasztalatot szerzett, aki a rendelkezésére álló tudáshalmazt képes és hajlandó is megosztani olvasóival, illetve hallgatóival, és aki szükség esetén nem fél kritikát megfogalmazni bizonyos jelenségekkel szemben. Minderre bizonyítékul szolgálhat a szerző tavaly megjelent Áthangolódások című kötete, amely az alcím tanúsága szerint tanulmányokat tartalmaz, kimondhatjuk viszont, hogy jelen kiadványban is az esszéíróval találkozunk, aki személyes élményein, gondolatain keresztül igyekszik közelebb hozni hozzánk a műfordítást és az interkulturalitást, annak minden szépségével és nehézségével.
A kötet előszavából megtudhatjuk, hogy a benne található kilenc tanulmány a szerző több mint tíz éves műfordítói és oktatói tapasztalatának eredményeként született meg, és egy kivételével korábban már megjelentek magyar vagy szerb nyelven. A felvonultatott tanulmányokban szó esik többek között Danilo Kiš, Aleksandar Tišma, Vickó Árpád fordítói tevékenységéről, ugyanakkor Marko Čudić saját tapasztalatai alapján értekezik Weöres Sándor, Krasznahorkai László, Kosztolányi Dezső, Márton László műveinek fordítási nehézségeiről, a felmerülő kihívásokról, illetve bizonyos esetekben magyarázatot fűz egyik-másik fordítási megoldása mellé. Ez utóbbiból az is kitűnik, hogy a fordító munkája során folyamatosan tanul, finomítja szakmai tudását, és bizony bizonyos idő elteltével az is megtörténik, hogy a fordító egyes esetekben más megoldást használna, mint korábban tette. A kötet kapcsán beszélhetnénk a fordításkritikáról is, amiből egybehangzó vélemények szerint napjainkban hiány mutatkozik, azt is megfigyelhetjük viszont, hogy Marko Čudić elsősorban saját tevékenységén gyakorolja ezt.
A magyar és szerb irodalmi kapcsolatok tárgyalásakor megkerülhetetlen Danilo Kiš neve. Danilo Kišről tanulmánykötetek, értekezések sora szól, és maga Marko Čudić is többször, több helyen foglalkozott a szerzővel. Kišnek az Áthangolódásokban is kiemelkedő szerep jut, hisz a származásából, illetve iskoláztatásából és neveltetéséből kifolyólag elmondhatjuk, hogy munkássága nagy részben a magyar kultúrában gyökerezik, és fordítói tevékenységének egy jelentős hányadát a magyar irodalom, pontosabban a magyar költészet nagyjai műveinek szerb nyelvre való átültetése teszi ki. Marko Čudić többször is elismerően nyilatkozik Kiš tevékenységéről, és neve folyamatosan újra és újra felbukkan. Kifejezetten sajnálhatjuk, hogy élete során magyar nyelvről „csupán” 300 verset fordított le, és hogy ebből kimaradtak Kosztolányi Dezső művei.
A másik kiemelkedő alkotó Aleksandar Tišma, akiről – csakúgy, mint Kišről – szintén elmondhatjuk, hogy irodalmi műveltsége a magyar kultúrában gyökerezik, és szépírói tevékenysége mellett a magyar irodalmi művek szerb nyelvre való fordítása is jelentős értéket képvisel. Az ő fordításában ismerhette meg a szerb olvasóközönség például Kertész Imre Nobel-díjas regényét, a Sorstalanságot, amely fordításának Marko Čudić egy teljes fejezetet szentel a kötetben.
Külön figyelmet érdemel a kötet A Valse triste fordítási nehézségeiről két szerb nyelvű változat tükrében címet viselő tanulmány, amelyben Marko Čudić arra vállalkozik, hogy lefordítsa Weöres Sándor sajátos hangulatú versét, ugyanakkor megkéri Predrag Čudić költőt, akihez rokoni szálak fűzik, hogy ő is tegye azt. Egy érdekes játék tanúi lehetünk, és megfigyelhetjük, hogy a két fordító hogyan közelíti meg a verset, hogyan interpretálja, hogyan szedi darabokra, és azután hogyan alkotja újra. A tanulmányt elolvasva elgondolkodhatunk azon, hol húzódik a fordítói szabadság határa, illetve azon is, hogy maga egy-egy mű formája milyen módon befolyásolhatja a fordító(k)at.
Az Áthangolódásokból nyilvánvalóvá válik, hogy a műfordítás igen komoly felkészülést és tudást igényel – nem elég egy, illetve legalább két nyelv ismerete, hanem széles körű irodalmi tájékozottságra, irodalomtörténeti, nyelvtörténeti, dialektológiai, néprajzi, kultúrtörténeti ismeretekre is szükség van ahhoz, hogy a fordító jól végezze munkáját, még akkor is, ha az általa lefordított kötet címoldalán semmi sem utal arra, hogy ő volt a tolmács, illetve akkor is, ha a kiadói politika néha egészen más utakat járna.
