Egy kopasz fej, hátulnézetben, azaz a tarkó felől; a búbja körül szaggatott vonallal rajzolt glória lebeg. − Sándor Zoltán új kötete ezzel a képpel (Blaskó Árpád alkotásával) köszönti az olvasót. A szaggatott vonallal rajzolt glória fölött áll a szerző neve és a cím: J. K. Ám ha alaposabban megvizsgáljuk a borítót, még egy szaggatott vonalat fedezünk föl rajta: a kopasz fej füleiből indul, s bár magát a fejet nem, a kötetet markánsan választja két, nem egyenlő részre − az alsó egy negyedre és a fölső három negyedre. Gondolhatná az olvasó, ennek aztán biztosan nincs jelentősége, minek ezen mélázgatni? Ne gondolja. Ebben a könyvecskében mindennek van jelentősége. S bár mindennel foglalkozni ezúttal kevés a tér, néhány jelenséget azért vegyünk sorba!
Kezdjük azzal (és még ki sem nyitottunk semmit!), hogy mi a csudára utalhat a J. K. mint cím? Josef K.-ra vajon? Vagy Jézus Krisztusra? Utóbbi például megmagyarázná a szaggatott vonallal fölvázolt glóriát… És miért a fölosztás, a fölső háromnegyed papírhatású textúrája, ám eget idéző kék színe és az alsó egynegyed ugyancsak papírra hajazó mintázata és a sívó homokét idéző színe? És miért, hogy a kopasz fej mind a két fertályhoz tartozik, a kopasz fejet nem szeli át a szaggatott vonal? Miféle világok közt képez hidat, átmenetet a tar koponya birtokosa? Hát tényleg Jézus Krisztus szerepel ebben a könyvben, aki a földhöz és az éghez egyaránt tartozik, bár utóbbihoz mégis szorosabban? Ha azonban végre ki is nyitjuk a kötetet, mindjárt a második novella címében egy kastéllyal találjuk szemközt magunkat − lehetséges volna hát, hogy mégis inkább Josef K. a fő- és címszereplő ebben a novellafüzérben?
Elárulom, hogy nem.
És elárulom azt is, hogy igen.
J. K. nem más, mint Josef K. És nem más, mint Jézus Krisztus. És leginkább az örökös potyautas, amint az az utolsó novellából majd kiderül. És sok más ember ugyancsak J. K. Ő a kereső, kutató (férfi)ember megtestesítője. Akár úgy is értelmezhetnénk, hogy Sándor Zoltán könyvében több J. K. szerepel (az egyik Josef K., a másik Jézus Krisztus, a harmadik, teszem azt Jánosi Kálmán, a negyedik, mondjuk, Jonas Knight és a sor további tetszőleges nevekkel a végtelenségig folytatható), én azonban javasolnék egy másik megközelítést. Szerintem Sándor Zoltán novelláinak ugyanaz a személy a hőse. A bizonytalan nevű J. K. A pontos személyisége azért nem lényeges, mert valóban ő Jézus Krisztus és valóban ő Josef K., s mégis különbözik mindkettőtől és mindenki mástól is, miközben hasonlóságok garmadáját szintén képes fölmutatni. A szerző bizonnyal a főhős kilétének, meghatározásának értelmezési horizontját tágítja ezzel a monogrammal, a végtelenbe azonban mégsem szeretné kitolni azt – ha az lenne a célja, nyilván egyszerűen Embernek vagy Férfinak nevezné a hősét. J. K. szimbolikus alak, ám a szimbólum értelmezési tartományát korlátok közé szorítja Sándor Zoltán. És jól teszi. Izgalmasabb, érdekesebb, közelibb és értékesebb így a történetsor.
Hanem térjünk vissza arra, vajon hány ember J. K.? Megismétlem: véleményem szerint egy. Csak több valóságban. Mert úgy is olvashatjuk Sándor Zoltán könyvét, hogy a történetek párhuzamos univerzumokban futnak, s egytől egyig mindben él J. K. Ugyanaz a J. K., ugyanazokkal a génekkel, ugyanazokkal a képességekkel, mégis mindenütt más és más életet élve, mert bizonyos helyzetekben másképpen választ minden egyes világban. Ha így olvassuk a J. K.-t, azzal megerősítjük a történetek kapcsolatát a szabad akarattal, sőt, a középkori terminus technicusszal élve: a szabad döntéssel. J. K. a történetekben sok mindent művel, ám amit mindig megtesz, az nem egyéb, mint a döntés, a választás. Jól vagy rosszul, de dönt és választ. Aktívan vagy (az elodázás révén) passzívan. S hogy ezek a döntések, választások kihatnak az életére, mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy ugyanaz a J. K. más és más világokban bár hasonló, mégis más és más emberré válik, s bár hasonló, mégis más és más életutat jár be, mert más és más döntéseket hoz…
Persze, nem kell a lehetséges világok elméletét előrángatnunk ahhoz, hogy élvezzük Sándor Zoltán könyvét. Olvashatjuk úgy is, hogy egyetlen világot képzelünk J. K. köré. Az esendő, kereső, a létet folyvást újra- és újraértelmező hős akkor is kedvünkre való lesz. A szerző groteszk szituációkba helyezi őt, elmossa az álom és a valóság, a képzelet és a realitás határvonalait – mert a történések itt mindig elsősorban belső történések. J. K. gazdag lelki életet él. És igyekszik megtalálni a tiszta, az értelmes életet. Elhatárolódni a hatalomkereséstől, a manipulációktól, fölfedezni az igazságot a látszat álarca mögött és leleplezni a magát igazságnak feltüntető hamisságot, megkülönböztetni a művit az eredetitől, a természetest a mesterségestől, az igazit a hamisítványtól. Persze, szélmalomharcot folytat, mivel a világát (a világunkat) a manipuláció, a műviség, az „olyan, mintha” jelensége, az utánérzés jellemzi. J. K. törvényszerűen magára marad. Ráébred, hogy ha nem akar cinkossá válni, akkor ki kell vonulnia a világból, s örök potyautasként élni az életét, egzisztenciális magányban, kirekesztve. Ez a kirekesztés, ez a remete-lét azonban tudatos vállalás, egyfajta passzív rezisztencia, figyelemfelkeltés, tiltakozás, polgári engedetlenség. Mert J. K. valójában sosem akar egyebet, mint valódi érzelmeket, valódi közösséget, valódi világot, és nem hajlandó természetesnek hazudni a művit, nem hajlandó behódolni a manipulációnak. Mivel azonban a valódi világot szinte teljesen elnyeli a látszat birodalma, ahol sem igazi érzelemre, sem organikus közösségre nem lelhet, inkább kivonul belőle, s mint a hold a bolygót, úgy követi, figyeli, kíséri, örökös potyautas gyanánt, várva a pillanatot, amely elérkezik majd, a pillanatot, mikor ismét lesz értelme visszalépni a létezésbe, mert az újra megtalálja értelmét és igazságát. A kötet csúcspontja és egyben föloldása is az utolsó ciklus, az egyetlen novellából álló Örökös potyautasként című. A záró ciklus egyetlen, J. K. az autóbuszban című írásában Sándor Zoltán szép szimbolika mentén bontja ki J. K. viselkedésének felsőbbrendűségét: az örökös potyautasként utazó főhős nem öregszik, szemben a busz többi utasával. Mert neki még feladata van, dolga, amit el kell majd végeznie, ha elérkezik az idő.
