Talán a magyartanárnő adta a kezünkbe, talán magunktól találtunk rá, vagy egy könyvbemutató hozadéka volt, már nem emlékszem, de azt tisztán fel tudom idézni, ahogy a Messzike gyermekverskötetet kézről kézre adtuk azon a tavaszi délutánon. A Tisza-part lépcsőjén ültünk, egy csapat középiskolás diák, önképzőkörösök, meg akik még hozzánk csapódtak, és fejünket összedugva hangosan olvastuk, hogy fáklyaként emeltem fagylaltomat málna ribiszke puncs, meg hogy Vadliba hangja, az égi harang: őszi levélként télbe kereng. Aztán kántáltuk: Tekereg a szél, mit üzen a tél, majd megszólalt a gitár és dalra fakadtunk: Hangol már a zenekar, kezdődik a zűrzavar...
Szóval ez jutott eszembe először, amikor a kezembe vettem a nemrégiben megjelent Ezüsttulipán című gyermekvers és prózaantológiát. Nem nyitottam ki, nem lapoztam föl, csak fogtam, néztem a borítót és azon tűnődtem, vajon miért kellett erre ilyen sokáig várni. Hiszen akármilyen kevés jó gyermekvers születik, akármilyen kevesen olvasnak verset, akármilyen nehéz könyvhöz jutni, könyvesboltot találni, azért mégsem negyvenévenként kellene összeállnia egy ilyen gyermekirodalmi antológiának.
Aztán elkezdtem lapozni, egyik vers után kerestem a másikat, néztem az illusztrációkat, a szemem ismét sorokra tévedt. Néha kutattam a versszakok után, máshova tettem a hiányzó vesszőt, magamban hangsúlyt változtattam. Játszottam a versekkel. Mert verset olvasni sokféleképpen lehet. Lehet egyedül, lehet hangosan, lehet dünnyögve, lehet némán, hangtalanul, lehet társaságban, lehet kórusban, lehet ágyba bújva a gyereknek vagy alvás előtt önmagunknak, hogy szép legyen az álmunk. Lehet ismert dallamot keresni hozzá, lehet énekelni is. Kántálni, hogy Varjú cselleng ingva lengve olyan mintha hinta lenne, mesélni Tavasz Jánoska elindulásáról és a Hollóról, sóhajtani is lehet, hogy Panasz a vers, – eltévedt üstökös magány, felkiáltani, állok a padon nincsen irgalom lám azt beszélik hogy szeret egy lány, vagy lehet dúdolni újra és újra, Csak ez a hajnali kakasszó a régi, a hallgató járdákat nem ismerem, elgondolkodni azon, hogy Milyen hosszú egy esztendő, vagy azon, hogy A mélység most magaslesen, de lehet csak úgy halkan megjegyezni, Nem tavasz ez még, játszik az ég, meg hogy Ha magadba zártad a tájat, a kertet, az udvart, a házat... mert van az úgy néha, hogy kilépek és átsétálok és nemcsak a bronzjézust de senkit nem bántok.
Hát igen: Szirmai Károlytól Bencsik Orsolyáig majdnem száz évet ölel fel az Ezüsttulipán antológia. A kötet alcíme elmondja azt is, hogy összeállítója, Bordás Győző, a vajdasági magyar gyermekirodalomból válogatott vers- és prózamondóknak. (Eddig főleg versekről beszéltem, mert zömmel ezeket tartalmazza a könyv.) Ezért is nevezhetjük hiánypótló kiadványnak. Hiszen a Messzike 1979-es megjelenése óta – amit a Versek éve 1978 jegyében adott ki a Forum Könyvkiadó, és ami jugoszláviai magyar költők gyermekverseiből nyújt válogatást – nem jelent meg ilyen jellegű antológia: ami a helyi színekből ad ízelítőt, ami száz esztendő vonulatában mutatja meg, hogyan érzünk, gondolkodunk, nézünk és látunk mi ezen a tájon, és mindez hogyan szólal meg az irodalom nyelvén. Versben és prózában.
A Forum Könyvkiadó és a Magyar Szó–Jó Pajtás közös kiadványában mintegy hatvan szerző írása kapott helyet. Régi és új szövegek, ismerősen hangzó vagy már elfelejtett gondolatok szólnak az olvasóhoz. Jó egy kötetbe zárva tudni ezeket a szövegeket. Rácsodálkozhatunk, hogy milyen jó versek születtek ezen a tájon.
Hiánypótló azért is a kötet, mert kevés olyan kiadvány van, ami a tanároknak és a diákoknak nyújt segítséget a vers- és prózamondáshoz. Gyakran halljuk, nem megfelelő szöveggel lépnek közönség elé a versenyeken és a különféle szemléken tanulóink. Ez a könyv megoldást kínál erre is.
Itt most helye lehetne annak, hogy milyen a jó gyermekirodalom, hogy melyek azok a sajátos jegyek (és vannak-e egyáltalán), amelyektől gyermekverssé válik egy költemény, hogy mi a különbség a fűzfapoéta csengő-bongó írása és egy igaz érzést, gondolatot megfogalmazó játékos versbeszéd között, de ennek az írásnak sem a tere nem elegendő ehhez, sem a feladata nem ez. Bár, érdemes lenne továbbgondolni a témát.
Végül még egy gondolat: egy ilyen válogatás sose készülhet a tejesség igényével. Mindig lesznek, akik kimaradnak, mindig akadnak olyanok, akiket átlapoznak, hiszen a válogatás a válogató ízlését és szakmai látását tükrözi. De talán ez a gyermekvers és prózaantológia megmutatja, hogy milyen irányba halad a vajdasági gyermekirodalom.
Ajánlom ezt a könyvet – amit Szalma Viktória igazán kedves, nem hivalkodó illusztrációi tesznek szemet gyönyörködtetővé – kicsiknek és nagyoknak, iskolásoknak és óvodásoknak, fiataloknak és öregeknek, szülőknek és gyermekeiknek, diákoknak és tanáraiknak egyaránt. Szóval mindenkinek, aki szereti a szép magyar szót, aki ezen a nyelven él és gondolkodik. És kívánom, váljon egy Tisza-parti emlékké bennük.
