A fülszöveg tanúsága szerint Farkas Péter Nehéz esők című kötete prózaszimfónia – hat variáció egy örökzöld Bob Dylan-témára, a Hard Rains’s A Gonna Fall című dalra, amelynek irodalmi előzménye pedig egy 18. századi skót ballada, a Lord Randal. A címadó szerzemény és az őt ihlető mű szövegének egyes motívumai jelzésszerűen, többször megjelennek a kötetben. A művelődéstörténeti előzmények ezzel nem merülnek ki, a szerző gazdag utaláshálózattal operál, kötetének első öt fejezetét lábjegyzetes magyarázatok szövedéke fonja át. A tartalmilag egymástól különböző fejezetekben számos azonos mozzanat tűnik föl, ami bizonyos szinten összekapcsolja a történeteket. Ilyenek például az angyal, a barlang és az alagút motívuma. Az említetteken kívül rengeteg más irodalmi, filmes, képzőművészeti és zenei utalás található a kötetben, amelyeket a szerző belesző a történetbe, ugyanakkor lábjegyzetben azonnal jelzi is, miről van szó, nemcsak szóban, hanem QR-kóddal ellátva, úgyhogy az okostelefonnal rendelkező olvasó nyomban meghallgathatja az adott dalt, megnézheti az említett képzőművészeti alkotást vagy belepillanthat az éppen taglalt filmbe. A kiegészítő megjegyzések garmadájától, hivatkozások és ihletforrások felsorolásától egyedül a hatodik, a ráadásfejezet mentes, amelyben a szerző teljes mértékben az olvasóra bízza szövegét.
Az első fejezet egy metrókocsiban véletlenszerűen összeverődött kilenc utas személyes történetét meséli el, mindvégig sejtetve a tragikus végkifejletet. A Haneke Fehér szalag című filmjének nőalakjai alapján megmintázott anya és három lánya történetét – a szerző bevallása szerint – egy német település kollektív öngyilkossága ihlette. A harmadik fejezet Izsák Éva szomorú történetét mondja el. Éva a hírhedt besúgó, Lakatos Imre illegális kommunista sejtjének volt a tagja, akit Lakatos öngyilkosságra ítélt, mert úgy érezte, hogy a lány jelenléte veszélybe sodorja az illegális munkát. A negyedik fejezet hőse a térmegfigyelő kamerákkal nyomon követett Z, aki a monitorok kékes derengésében egy pillanatban átlép a Doom (Végzet) számítógépes játékba. A kötet legterjedelmesebb fejezete egy hazatérés-történet, „részben szekvenciálisan ismétlődő indulások, újraindulások sorozata”, amelyet az Ulysses, az Odüsszeia és William Foster Összeomlás című filmje inspirált. A ráadásfejezet a Nagy Folyó mentén élő hullahalász történetét taglalja. A férfi önhatalmúlag kreálja az általa kihúzott arc nélküli tetemek történetét, mert mindegyiknek kell hogy legyen története, „az életet el lehet venni, el lehet dobni, de a történetet nem”.
Önmagában valamennyi történet izgalmasnak mondható. Az a baj, hogy, az utolsó novellát leszámítva, ez a próza önmagában nehezen működik. Magukból a művekből sokszor csak sejteni lehet a cselekményt. Az utólagos magyarázat segít az olvasónak, de a prózának nem. S noha szerzői megjegyzés nélkül nemigen értelmezhető a mű, a hivatkozásdömping sokszor feleslegesen megakasztja a történetmesélést és az olvasást. Szerencsésebb lett volna, ha a szerző hanyagolja a lábjegyzeteket, és ahol szükségét érzi, magukban a történetekben érzékelteti az ok-okozati összefüggéseket hősei indítéka és cselekedete között. A próza vagy hat, vagy nem. És ha valamelyik nem hat, abban nem segít neki az, hogy olvasóként tudjuk: egy Bob Dylan-dal ihlette, Haneke hősei alapján jelenítették meg a nőszereplőket, tragikus történelmi eseményt szőttek bele, Platón barlangja, John Ford Hatosfogata és az őt inspiráló Gömböc című Maupassant-novella is felsejlik valahol a történetben, és Klee angyala is velünk van. Az olvasót nem érdekli, mi van a novella mögött – ezt hagyjuk az irodalomtörténészekre –, nem jó, ha egy prózamű a háttérismeretek nélkül nehezen áll meg. A prózának önmagában kell(ene) működnie – a posztmodern utalásoknak pedig plusztartalmakat, pluszinformációkat kell(ene) tartogatniuk a kellőképpen felvilágosult olvasó számára.
Farkas Péter korábbi műveiben is művelődéstörténeti mozzanatokból indult ki (A Kreatúra mindhárom részének alapjául egy kép/képsorozat és egy személy szolgált, a Johannát pedig az Őrült Johanna néven elhíresült asszony alakja ihlette), de úgy, hogy prózája mankók nélkül is működött. Úgy tűnik, ezúttal fontosabb volt neki kultúrtörténeti ismereteinek (öncélú) fitogtatása, a különféle megjegyzések, ihletadó művek és utalások felfedése és megfelelő elhelyezése, az olykor feltételes módban jelzett források által a posztmodernre jellemző játékosság, a technicista igények kielégítése, mint maga a történet(ek) elmesélése, ami sokban gátolja a műélvezetet. Annak ellenére, hogy a Nehéz esők egy kivételes nyelvezetű, technikai értelemben jól megírt, szerkezetileg remekül megkonstruált, multifunkcionális könyv, olvasmányként többnyire kifogásolható.
