Gyermekhősének szuggesztív elbeszélése révén egy zártkörű falu (paraszt)társadalmának kegyetlen kritikája elevenedik meg Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében. A múlt század hatvanas éveiben játszódó történet egy település, azon belül pedig egy család sorsát meséli el egy kisfiú alulstilizált monológján keresztül. A társadalmi miliő és a közhangulat ábrázolása egy gyerek tapasztalatai és meglátásai által meglehetősen nyers és élethű, pillanatokra szociografikus leírást eredményez. Olyan világ ez, ahol a házban egy asztal van, odabent döngölt földön járnak, a gyerekek szüleikkel alszanak egy ágyban, és mindenkinek koszosak a körmei. Az állandó nélkülözés mindennapos, a zord életkörülmények közepette az édesanyának olykor érzelmi rohamai vannak, öngyilkos szeretne lenni, „Dögölnél meg te is!”, mondogatja ilyenkor a fiának, közben sírva veri a felmosóronggyal. Ugyanezt teszi a barátságtalan apa is, amikor részegen jön haza a kocsmából, ahová azért jár, nehogy megszólják, mert a többi férfihez hasonlóan ő is fél, a spicliktől félnek a férfiak, de nem tudják ki a spicli, ezért egymásra gyanakszanak. A félelem társadalma ez, ahol mindenki retteg mindenkitől, ahol a Messiást várják, közben Istenről sem szabad szót ejteni, az anya pedig arra figyelmezteti gyerekeit, hogy a párttagok gyerekei előtt ne beszéljenek semmit, jobb, ha nem is játszanak velük. Olyan közegben, ahol mindenki gyanús és megbízhatatlan, ahol az irigység és a megbélyegzés a társadalmi élet legfőbb mozgatórugója, ott a pletyka is elegendő ahhoz, hogy valakit kiutáljanak a közösségből.
Borbély Szilárd regényében a falu nem otthonos hely, a hozzája tartozókat védelmező közösség. Épp ellenkezőleg, a falu legfőbb jellemzője az érzéketlenség és a kegyetlenség. Itt senki sincs biztonságban: sem állat, sem ember. Bármikor belerúgnak a kutyába, vízbe fojtják a kismacskákat, bántalmazzák a gyengébbeket, csúfot űznek az elesettekből, ha a másság legkisebb gyanúját vélik felfedezni benne, a testvérükről is gond nélkül lemondanak, csemetéiket pedig időben megfosztják az álmoktól: egy fekete macskát szorosan belevarrnak egy kicsi zsákba, hogy ne tudjon ficánkolni, és az alvó gyerek füle mellett agyonverik – azt mondják: kiverik belőle az álmokat. A Nincstelenekben szó sincs a paraszti létnek a magyar irodalom jelentős részére jellemző empatikus ábrázolásáról, a természetes életforma (romantikus) magasztalásáról, a falu lakosságának megjelenítése meglehetősen kíméletlen és lesújtó. A hiteles társadalomábrázolás és emberek közötti viszony érzékeltetése terén kulcsfontosságú szerepet játszik a regény sodró nyelvezete. Az elbeszélő kisfiú rövid, lüktető, olykor lírai mondatai mindvégig fenntartják a belső feszültséget. A szöveg teli van mindennapi élettel járó gusztustalanságok – férgektől hemzsegő állattetemek, felboncolt baromfik, budiból kicsorduló fekália – naturalisztikus leírásával, trágár tartalmú káromkodásokkal és szófordulatokkal – a falu népének a humora is kizárólag a szenny és az obszcenitás talaján mozog –, ugyanakkor a helyi szóhasználat érzékeltetése is fontos szerepet játszik a műben.
A közösség megvetésében az anya dominál, aki gyűlöli a falubelieket, a férje rokonságát, a parasztokat, létét a menekülési vágy határozza meg. Egy helyen a következőket mondja fiának: „Ezek parasztok, mi nem vagyunk azok. Ne hagyd, hogy hatalmuk legyen feletted. Hogy föléd kerekedjenek. Mi szabadok vagyunk. Elmész innen. Nem leszel soha a barátjuk. Semmi közöd hozzájuk. Ne játssz velük. Ne barátkozz velük. Ne kérj és ne adj semmit nekik. Tanulj az apád sorsából. A parasztok ott halnak meg, ahová születtek. Nem tudnak semmit igazságról és a szeretetről. Olyanok, mint a növények. Nem tudnak magukkal mit kezdeni. Ha túlélik a telet, tavasszal kihajtanak. Ősszel begubóznak. Télen alszanak. Szeretik a büdöset, mert ott meleg van. Inkább megfulladnak a füsttől, de nem nyitnak ajtót senkinek. Nem dobják ki a szalonnát, ha megavasodott. Akkor sem, ha megköpte a légy. Akkor se, ha már kikeltek benne a kukacok. Előveszik a bicskájukat és katonákat vágnak belőle. Ez is hús, mondják. Bolondok lennénk kidobni…” Fia azon kérdésére, hogy miért mondják neki azt, hogy büdös zsidó, az anya így folytatja: „Mert nekik mindenki zsidó, aki nem ott hal meg, ahol született. Aki el fog menni közülük, azon megérzik, hogy más. Aki nem olyan, mint ők, azon érzik az idegenszagot. Csak a magukfajtáját viselik el. Aki elmegy, az áruló. Aki másmilyen, az is. És aki más akar lenni, az is. Mindenkit zsidónak tartanak, aki használja az eszét. Aki okosabb náluk: az zsidó. Ha észreveszik egy gyereken, hogy okos, akkor pálinkás kenyeret adnak neki. Cukrozott borral itatják, hogy elbutuljon. Hogy ne hagyja el a szüleit öreg korukra. Hogy megmaradjon a faluban. Hogy egész életében csak a kocsmáig merészkedjen el. Mert mindenkit gyűlölnek, aki nem olyan, mint ők. Aki gondolkodik. Aki spekulál. Aki mást akar. Aki egyáltalán valamit akar. Akinek csillag van a homlokán.”
A magyar többségi társadalom bírálata olvasható ki a falu közösségének a mindenkori kisebbségihez való viszonyulásából, nem ritkán üldöztetéséből. A román pap meghurcolásának, és a románok erőszakos magyarosításának taglalása féktelen önkényről árulkodik, az utódok szemszögéből ugyanakkor identitásbeli problémát vet föl. Hasonlóan tragikus figura a munkaszolgálatot megjárt Mózsi, akinek időközben szüleit, feleségét és gyermekeit is elhurcolták. A regény lapjain szemléltető leírások olvashatók a zsidó család folyamatos hecceléséről a második világháború idején, s noha mindezt egy meghatározott csoport végezte, amit kezdetben mindenki szégyellt, senki sem szólt vagy tett semmit annak érdekében, hogy megakadályozza ezeket az antiszemita kilengéseket. A szerző ezúton is a falu lakosságának közömbösségét, a másik szenvedései iránti érzéketlenséget domborítja ki. Magyarázatul szolgálhat a segítségnyújtás elmaradására a félelem a megtorlástól, sokkal inkább árulkodik azonban a falubeliek mentalitásáról a megkönnyebbülés, amit akkor éreztek, amikor elhurcolták a zsidó családot. A megkönnyebbülés, mert nincs több tartozás, hiszen az egész falu tartozott nekik, elhordták az árut a boltból és nem fizettek. A falu lakosságának részvéttelenségét ideológiai meggyőződés támasztotta alá, mindent a zsidókra kentek: ők csinálták a háborút, a kommunizmust, Trianont, a válságot, a nagy krakkot, tehát minden kínszenvedésük valójában megtorlás. Talán ez a magyarázat arra, hogy amikor néptelen maradt a ház, minden mozdíthatót széthúztak. A jelenben ez az intoleráns magatartás leginkább Mesijás, a cigány falubolondja folyamatos zaklatásában érhető tetten. Az idétlen, féleszű, hibás, szegény szerencsétlennek tartott férfivel mindenki a kedvére gúnyolódik, vele végeztetik el a legpiszkosabb munkákat a faluban, s ő mindennek ellenére mindig mindenkivel tiszteletteljes, a kalapját leveszi, ha magyarral beszél, mondják is, hogy Mesijás még tudja az illemet, mert „magyarokkal csak hajadonfőtt beszélhet a cigány”.
A maga közvetett módján erről az egészségtelen közegről – az attól való menekülési kényszerről – árulkodik az elbeszélő hős számokhoz kötődő viszonya is. A kisfiú számolási mániája és a prímszámok iránti rajongása a szorongásos zavarok közé tartozó obszesszív-kompulzív megbetegedéssel, más néven kényszerbetegséggel hozható kapcsolatba. „Megyek és számolok. Magamban számolok, amikor megyek. A lépteimet számolom. (…) Számolom a sürgönypóznákat. A fákat. A kutyákat. Megszámolom az ablakokat, amíg megyünk az utcán. Az óriás dália szirmait. A kakukkszót. A kerítésoszlopokat. Mindent megszámolok, amit csak lehet. Kitalálom, hogy most mit fogok megszámolni.” Az állandó számolás a kényszercselekvés egy módja, amely – pszichiátriai leírás szerint – az általában kínzó, kellemetlen, a személyiségtől idegen, a tudatba „kényszerűen” betolakodó, szorongást okozó kényszergondolatok (obszessziók) által keltett félelem elhárítását szolgálja. A számokról való töprengéseiben a gyerek sokszor önreflexív módon árulkodik önmagáról és a faluban betöltött szerepéről: „Apám mondta, hogy vannak olyan számok, amelyeket nem lehet osztani. Nincs más osztójuk, csak egy meg önmaguk. Azóta minden számot megpróbálok felbontani. Azokat a számokat szeretem, amelyeknek nincs osztójuk. Olyanok, mint mi ebben a faluban. Kilógnak a többi közül. Mint az öt, a hét, a tizenegy.” A regényben megemlítendő számok zöme prímszám (hetvenháromban történt ez, nyolcvanháromban zajlott az, tizenhárom hónapig volt köztük, tizenegy kiskacsa, a kapu mellett öt meggyfa áll stb.). A prímszámok a magányt jelképezik a műben. A regény nyitósorai is ezt sugallják: „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van köztünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni.”
Már elment a Mesijás? – teszi fel a kérdést a regény alcíme, azt sugallva, hogy ha járt is itt, már elment. Az elköltözés vágya, a szabadságba (felszabadulásba) vetett hit élteti Borbély Szilárd Nincstelenek című regényének hőseit. Menekülésük az egyén menekülése a közösség által megszabott béklyóktól: menekülés a szegénységtől, a magánytól, a félelemtől, a sorstól és a családi titkoktól. Menekülés a traumákkal teli bűnterhes múlttól.
Menekülés – megváltás helyett.
