Korának sajátos krónikásaként Géber László környezete emberének hétköznapi, társadalompolitikai, gazdasági és filozofikus jellegű kérdéseit taglalja az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában hétről hétre felolvasott esszéiben. A gazdasági világválság, elidegenedettség, ránk tukmált kulturális és viselkedési modellek, valamint a közélet minden szegletébe befürkésző politikum jellemezte társadalmi helyzetből igyekszik megragadni az univerzális értékeket, válaszokat keresve, vagy legalább kérdéseket fogalmazva meg az ember biológiai, egzisztenciális és közösségi voltára egyaránt. Akinek az ég című kötetében a 2011. március 8-a és 2013. február 26. közötti időszakban született 84 kisesszét gyűjtötte egybe.
Töprengéseiben a szerző nagyon széles palettán mozog. Érdeklődési körébe egymástól lényegében eltérő jelenségek tartoznak – hatalom, pénz, politika, filozófia, nyelv, szegénység, hit, háború, szabadság, szülőföld, gyermekkor, színház, szerelem, demokrácia, karácsony, internet, természet, önazonosság, költészet, Isten, a kimondott szavak hitele stb. –, amelyeket a folyamatos kérdezésre, a dolgokra való rácsodálkozásra, s nem ritkán a következmény csattanószerű levonására épülő szerzői stílus, azonos síkba helyezve, sikeresen ötvöz. Sokrétűségük ellenére Géber László esszéi többnyire két nagy kérdéskört boncolgatnak. Az egyik a mindenkori hatalomhoz és a politikához való viszonyulás, a másik pedig az ember lelkivilága és transzcendentális volta.
A politika szükségszerűségéről és feleslegességéről a szerző folyamatosan töpreng írásaiban. Egyetért Nietzschével abban, hogy „kár a politikai és a gazdasági viszonyokkal bajlódni, mert így a legértékesebb dolgot, a szellemet tékozoljuk el”, ugyanakkor elismeri, hogy „egyre többen vagyunk kénytelenek politikával foglalkozni”, annál az egyszerű oknál fogva, hogy, amennyire lehetséges, kivédjük a mindenkori hatalom elnyomási törekvéseit. Mert, ahogyan mondja, „[a] Nagy Testvér mindig ébren van és mindent lát. Tudja, hogy kik vagyunk és tudja, hogy mit csinálunk. És mi ebbe már bele is nyugodtunk. Sőt, udvarolunk a Nagy Testvérnek. Már nem vesszük észre, hogy az akaratunkat is ő alakítja.” Akárcsak a véleményünket, mert ha van is saját különvéleményünk, nyilvánosan nem adunk hangot neki.
Időszerű közéleti témákról való elmélkedései közben Géber László sokszor a valóság és a „hivatalos igazság” közti eltérésekre vonatkozó kérdéseket vet föl. Demokráciának nevezhető-e még az, amiben élünk, vajon „a demokráciával van baj, vagy mi értettük félre a lényegét”, tűnődik, s vajon a választópolgárnak megadatott-e a szükséges ismeret és tájékozottság ahhoz, hogy a saját hasznára döntsön, teszi fel a költői kérdést korunk legemlegetettebb fogalmának a lényegére tapintva. Máshol sajnálattal állapítja meg, hogy már az úgynevezett magyar szellemiség is elválaszt bennünket egymástól, ügyesen mutatva rá, hogy egy politikai önkényeskedésre alkalmas, lényegében meghatározhatatlan kitalációról van szó.
Származásunk, nemzeti és vallási hovatartozásunk csak néhány azonosságtudatunk milliónyi lehetséges összetevője közül. A kötetből kiolvasható, hogy a szerző az identitást komplex fogalomként kezeli. Talán éppen ezért kifogásolja az önazonosság megőrzésére fektetett túlzott hangsúlyt. Azt mondja: „Nincs valami rendben azzal a közösséggel, amely az önazonosság megőrzését és a megmaradást tartja legfontosabb céljának.” Ennek alátámasztására egy régi kínai mondást idéz: korlátolt fiak elődeikkel dicsekednek. A polgári felelősségvállalást és aktivitást hiányolva, nem ritkán kedvenc filozófusa modorában marasztalja el az álmorált és a nyájszellemet, amely önként feladja szabadságát. Mint írja, „a hatalom sohasem szerette az önálló gondolkodókat. Annyira elhallgattatni, asszimilálni azonban, mint most, még akkor sem tudta, amikor máglyán égette meg őket.”
Az ember lelki életének vizsgálódása közben Géber László abból az alaptézisből indul ki, hogy korunkat, és ezzel együtt életünket is, a tervezett elavuláson alapuló termelés határozza meg. Ez okozza a szükségletet újabb meg újabb tárgyakra, amelyek megszerzése érdekében egyre többet kell dolgoznunk, nincs idő a pihenésre, a lazításra, a kikapcsolódásra, a szemlélődésre, a folyamatos hajszában testünknek sem hagyunk időt a regenerálódásra, amint gyengének érezzük magunkat a munkára, orvoshoz sietünk. A szerző számos felvetéséből ennek az életmódnak az elutasítása érződik ki. Mint mondja: „Ezen a világon csak úgy lehet változtatni, ha nem gondolunk állandóan a pénzre, a politikára, sőt az egészségünkre sem.”
A szerző előnyben részesíti a keleti tanokra jellemző, a természethez és belső lüktetésünkhöz való alkalmazkodást, a nyugati életvitelt meghatározó probléma-központúsággal és állandó rohanással szemben. Panaszkodik, hogy az emberek körülötte „mindent a hasznosság szempontjából néznek”, és „mindent csak a szórakozás végett csinálnak”. Nincs idő és igény az önfeledt merengésre, feltöltődést serkentő semmittevésre. Arra ösztönöz, hogy merjünk néha tétlenül töprengeni, haszonelvűség és szórakozási szándék nélkül. Nemes kezdeményezés, teszem hozzá, feltéve, ha világunkban ez még egyáltalán lehetséges, amennyiben szabad egy paradoxonnal élnem: az efféle magatartás akár hasznunkra válhat, és az sem kizárt, hogy közben jót szórakozunk.
A hit kérdésében Géber László sohasem foglal egyértelmű állást, csupán feltárja a lelkét marcangoló kérdésekre a benne, mint világba vetett emberben megfogalmazódó aggályokat és lehetséges válaszokat. Azt mondja: „gyanúsak, akik egy kicsit sem kételkednek saját igazukban”. Tisztában van az emberi tudat korlátaival, éppen ezért nem zár le egyetlen utat sem maga előtt, teli van kétellyel, de hite hajtja tovább az úton a megismerés felé. Tudja: az út fontosabb, mint a megérkezés, a hit lényegesebb, mint a bizonyosság. A maga módján megveti azokat, akik – akár öntudatlanul – feladva hitüket, bizonyossággal beszélnek hitbéli dolgokról: „Miért ér hát oly keveset a mai ember hite? Mert istenkeresés nélkül hisz Istenben. Azt gondolja, hogy szeretni is azért kell, mert azt valaki megparancsolta.”
Géber László költőként és esszéistaként tisztában van azzal, hogy nem érdemes túl sok időt fecsérelni a mulandó dolgok elemzésére. Újságíróként ki tudja választani a mindenkori hírözönből a napi jellegen túlmutató jelenségeket, és mindig szem előtt tartja, kinek ír. A legösszetettebb társadalmi kérdéseket is képes tömören, közérthetően megfogalmazni, nevén nevezi a dolgokat, kimondja a véleményét, ha pedig a helyzet úgy kívánja meg, nem ódzkodik a szellemi elődök gondolataival alátámasztani meglátásait. Intellektuális felkészültsége és jó társadalmi megfigyelőkészsége mellett ez a hozzáállása teszi meggyőzővé esszéit. Az Akinek az ég című kötet nyugodtan nevezhető egy rádiófilozófus modern füves könyvének, amely az univerzális tudás hasznosításával, hétköznapi példákkal és szerzőjének hangos töprengésével igyekszik feltenni és lehetőségeihez mérten választ nyújtani korunk és létünk kérdéseire.
