A gyermekkori trauma következtében krónikus kisebbrendűségi érzéssel küzdő elbeszélő hős önkeresését dolgozza föl Czapáry Veronika Anya kacag című naplóregénye. A szeretetre éhes Viktória, a sejthetően önéletrajzi ihletésű mű főhősnője mozgalmas társasági életet él, rengeteg barátja és ismerőse van, ennek ellenére nem találja helyét a világban. Rendszeresen jár pszichológushoz, akivel a gyerekkorában átélt szexuális zaklatás utóhatását, a barátaival és szeretőivel létesített kapcsolatát és a beleplántált megfelelés-kényszert tárgyalja ki. Lélektani elmélkedések mellett naplójában sokat töpreng a szerelem és a szexualitás kérdésén, ezenfelül beszámolóiban Budapest éjszakai életének jellegzetes színhelyeire is bepillantást nyújt.
A regény nagy hányadát képező naplóbejegyzéseket időnként kurzívval szedett, a fülszöveg szerint álomszerű szövegbetétek törik meg. Alulstilizált, lírai hangvételű gyerekhangról van szó, következtetni lehet, hogy a főhős gyerekénje mondja el, de nem derül ki, hogyan kerülnek ezek a szürreális tartalmak a napló bejegyzései közé. A legkézenfekvőbb magyarázat az lenne, hogy Viktória írja ezeket a szövegeket is, de furcsa, hogy akkor miért nem tesz róluk említést naplójában. A szerzői elképzelés ezzel a szövegtípussal valószínűsíthetően a gyerekkori megrázkódtatások érzékeltetése volt, hiszen az elbeszélő hős önértékelési problémájának nyitját a kisgyerekként átélt traumák képezik: az édesanya korai elvesztésének feldolgozatlansága, a gonosz mostoha archetípusát megtestesítő új anyához kapcsolódó emlékek, nem utolsósorban az őt molesztáló apához fűződő viszony.
Gyerekkori kínos élményeit Viktória folyamatosan kivetíti a jelenre. A pszichológusnál félhipnózisban igyekszik visszaemlékezni arra, mi minden történt gyermekkorában közte és az apja közt az ágyban. Apakomplexusával magyarázható a férfiakhoz való viszonyulása is. A promiszkuitásra hajlamos, magát erotománnak minősítő Viktória nehezen tud meglenni férfiak nélkül, velük azonban még kevésbé. A regényben néhányszor szóba kerül a feminista világszemlélet, a szerző azonban nem aknázza ki a lehetőséget, hogy ebből az irányból (is) közelítsen a témához. A kötetben a férfiak zöme szemét, legalábbis az elbeszélő hős annak láttatja őket, ennek ellenére – ahelyett, hogy az egészséges függetlenség állapotának létrehozására törekedne – minduntalan alárendeli magát ezeknek az egysíkúan ábrázolt férfiaknak, akik rendre menekülésre fogják a mindent kielemezni akaró, idegesítő, hisztériázásra hajlamos nő mellől.
Képtelenségében, hogy rendezze életét, a magát semmirekellőnek tartó Viktória a folytonos bulizásba, drogozásba és szexuális örömökbe menekül. A regény cselekményének nagy részét éppen a tartalmatlanságba tespedt budapesti szórakozóhelyek leírása, a különféle kapcsolatok boncolgatása és a szexuális együttlétek kendőzetlen ábrázolása teszi ki, amit a gyerekkori emlékek feletti önmarcangolás és az állandó kiútkeresés ebből a mókuskerékből bont meg olykor. Mókuskerék, mert bármennyire is váltakozzanak a barátok és a szeretők, a regény cselekménye semerre sem halad, mintha a hősnő folyamatosan egy helyben toporogna, és ciklikusan ismétlődnének életében ugyanazok a jelenetek, ami lehetett szerzői szándék a semmi nem történés érzékeltetésére, ettől azonban bizonyos idő után monotonná válik az izgalmasnak induló olvasmány, az olvasó kezdi unni a sok nyavalygást és pornográf leírást, s olyan érzése lesz, hogy ezt az önismétlődő szófolyamot a végtelenségig lehetne folytatni.
A regény nyelvezete megpróbálja visszaadni a valódi naplóbejegyzések vélt spontaneitását és sokszínűségét, ami időnként homályos utalásokat, szájbarágó megállapításokat, hétköznapi kérdések kapcsán közhelyszerű kijelentéseket eredményez. Lélektani elemzései során Viktória gyakran von le kimondatlanul is érezhető következtetéseket: „bűntudatot kell éreznem mindig valamiért, nem lehetek boldog (…), egész gyerekkorom ebben a bűntudatban telt el, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem felelek meg valaminek, aminek meg kéne”, a pszichológussal folytatott beszélgetések taglalásakor pedig olykor szakkifejezésekkel terheli a szöveget. Ezzel ellentétben máskor úgy tűnik, mintha a legkisebb stilisztikai igény nélkül, menet közben odapötyögött volna néhány mondatot a laptopra, a valódi napló stilizálatlanságát igyekezve megragadni, ami védhető a hitelességre törekvés szándékának elérésével, de nem mindig élvezhető.
Czapáry Veronika első regényében fontos és kibeszéletlen témát dolgoz föl, kár, hogy az állandó pszichologizálás és lelkizés közepette elmarad a katarzis. Az Anya kacag Viktória négy évének naplóbejegyzéseit tartalmazza. Míg az első évben szinte napi rendszerességgel olvashatunk a hősnő mindennapjairól, az idő előrehaladtával egyre ritkábban jelentkezik. Az utolsó bejegyzésben, amelyet kilenc hónap kihagyás után jegyez, többek között azt írja: „Van jövő, van még előttem cél.” Az olvasó nem tudja meg, hogy mi történt a nővel, nem derül ki, miért vezeti egy idő után rendszertelenül a naplóját, és minek következtében jutott el az egész regény hangulatával ellentétes, optimista jellegű végkövetkeztetéshez. Mi történt a le nem jegyzett idő alatt? Mi az, amitől a hősnő képes bizakodóan nézni a jövő elé? Támpontok híján csak találgatni tudunk. A záróbejegyzés arra enged következtetni, hogy Viktória számára a naplóírás igazából pszichológiai önterápia volt, amire onnantól kezdve, hogy rendeződött az élete, már nincs szükség.
