Bánki Éva A bűn nyelvét megtanulni című, Tanulmányok a kemény krimiről alcímet viselő kötetében (elsősorban) arra keresi a választ, hogy hol az a hely, ahová a populáris kultúrát elhelyezhetjük, és miképp lehet felkészülni a popkulturális alkotások, különösen a bűnügyi regények elemzésére. Mint megállapítja, annak ellenére, hogy sokszor határozottan leszögezzük, hogy „az elit- és populáris kultúra között nincs áthatolhatatlan szakadék”, „mintha mégiscsak lenne, mert a műfaji, regiszterbeli áthajlások értelmezéséhez sem a képzés, sem a kritika nem ad fogódzót”, pedig számos magas kultúrába tartozó műalkotás felhasználja a krimi elemeit, és az is előfordul, hogy „egy »megvetett« műfaj jegyeit mutató populáris irodalomba sorolt alkotás invenciózussága, reflexivitása, jelentésrétegeinek bonyolultsága kanonizált alkotásokéval vetekszik”. A szerző nem titkolja, hogy feltett szándéka a hard-boiled krimit elhelyezni az elit irodalom összefüggésrendszerébe.
A tanulmánykötet első részében (I. A bűnügyi regény és a nyugati elbeszélés) Bánki Éva a hard-boiled-féle bűnügyi regények típusait ismerteti, különféle stratégiákat vázolva föl azok megközelítésére, a második részben (II. Nézőpontok – értelmezések) pedig konkrét művekről szóló elemzéseken és kritikákon keresztül tárja föl a bűnügyi regények lehetséges olvasatát és műfaji lehetőségeit. Szó esik a feminista krimiről, a történelmi krimiről, a „keresztapa”-sagákról, de bármilyen jellegű is legyen a taglalt mű, a tanulmányíró mindig az adott társadalmi háttérrel és kérdésekkel hozza összefüggésbe a feldolgozott témát, folyamatosan az irodalom és a társadalom viszonyát problematizálva, a publicisztika irányába szélesítve ki a krimikritika lehetőségeit. A legizgalmasabb rétege Bánki Éva tanulmányainak éppen az, amelyben a szerző a hard-boiled krimikben feldolgozott témákat társadalmi téren igyekszik értelmezni, arra mutatva rá, hogy a kemény krimi gyakran a jelenre reagál és olyan problémákat tematizál, amelyeket a magas irodalom soha vagy csak nagyon ritkán.
Steven Saylor A végzet fegyvere című regényének elemzése során a szerző a krimiben rejlő leplezett társadalomkritikára mutat rá: az ókorba helyezett történet tulajdonképpen a máról szól, a szabadság és szolgaság határait feszegető történet a mi határainkat feszegeti, a rabszolgákat a mai multicégekben robotoló munkásokhoz, az ókori rabszolgatemetőket pedig azokhoz a titkos sírhelyekhez hasonlítja, ahová a maffiózók a kiszolgált, bordélyokban agyondolgoztatott rabszolgalányokat temetik. A bűnöző famíliákat „idealizáló” regényekről szólva pedig megállapítja, hogy „azért lehetnek ilyen giccsesek ezek a keresztapa-sagák”, mert ezekre a bűnözőkre a saját közösségük – Amerikában az olaszok, Nagy-Britanniában az írek, zömében törvénytisztelő polgárok – felnéz. Ugyanakkor megjegyzi, hogy a kelet-európai keresztapákról annál az egyszerű oknál fogva nem születnek ilyen művek, mert „nincs az a politikailag korrekt nyelvhasználat – egyelőre –, amely a csecsen, albán, roma, orosz maffiózókból is hősöket (…) tudna teremteni”.
A kötetből megtudjuk, hogy a detektívregény „az egyik legegyszerűbb, minden kultúrában könnyen értelmezhető sémára épül (bűncselekmény – fokozatos felderítés – a tettes néven nevezése)”, amiből azt a következtetést lehetne levonni, hogy a krimi mindig minden társadalomban ugyanúgy értelmezendő. A krimi kötelező hermeneutikus kódja azonban sokszor a társadalomábrázolás mikéntjét is meghatározza. A különféle társadalmak szociális, történelmi, kulturális tekintetben is különböznek egymástól. Másfajta sztereotípiákat használ a svéd és másfajtát a magyar regényhagyomány, ami a mű értelmezését és befogadását is befolyásol(hat)ja. Mivel „a 20. századi magas irodalom már nem tartja feladatának (különösen nem művészi feladatának) a társadalmi valóság árnyalt bemutatását”, a „korszerű valóságábrázolás »terhét« a krimiirodalom örökölte”. A kortárs szépirodalomban a realista regényhagyományt ma már többnyire a hard-boiled krimik játékszabályai éltetik, többféleképpen reflektálva a művészregényre (például a krimi szabad függő beszéde és minimalizmusa jelentős mértékben befolyásolta a nyugati elbeszélői nyelv megújulását). Elsősorban a bűnügyi regény realizmusával és társadalomábrázolási képességével magyarázható, hogy bizonyos kultúrákban a krimiírók a nemzeti irodalom egyik legjelentősebb képviselői. De bármennyire jeles prózaírónak is számítsanak otthon egyes alkotók, magyar viszonylatban még mindig nagy többségüket egyszerűen csak „puhafedeles szerzőknek” tekintik. A magyar irodalomtörténet nem sokat foglalkozik a témával, és a krimit az irodalom peremvidékére utasítja.
A magyar krimiírók elbeszélései jobbára a posztmodern antidetektívregény hagyományait ápolják. Bánki Éva szerint az egyetlen hard-boiled elbeszélésként is olvasható magyar társadalmi regény Tar Sándor Szürke galamb című műve, amely nagymértékben a móriczi prózahagyományból építkezik. Arra a kérdésre, hogy miért nincs hagyománya a hard-bolied kriminek a magyar irodalomban, a szerző ugyancsak a társadalmi háttérben keresi a választ. Mint írja: „…a skandináv és az angolszász krimiirodalom reneszánsza azt jelzi, hogy a klasszikus kemény krimi és a protestáns individualista etika hagyománya azért napjainkban is összefonódik.” Figyelembe véve a hard-boiled krimik realizmus-minimumát, szociológiai-történelmi érvekkel is alá lehet támasztani a magyar hard-boiled hiányát. Varga Bálintra hivatkozva Bánki megállapítja, hogy az individualista etikának nincs igazi hagyománya a Kárpát-medencében, a bűnügyi hatóságoknak pedig nincs erkölcsi tekintélye, „a magyar közgondolkodás inkább a hős betyárt (a jó bűnözőt) szereti, és nem a hős detektívet”. Kondor Vilmos Budapest noir című krimije kapcsán pedig egy másik hungaricumra mutat rá: míg az angolszász irodalomban a „bűn melegágya” a hatalom-erőszak-szexualitás, addig Kondornál ezt „az identitás és az ideológiákhoz való igazodás” képezi.
Ez a jelenség azonban talán nem is annyira hungaricum, mint azt elsőre gondolnánk, hanem egész Kelet-Közép-Európát jellemzi. A szabályos krimi hiányára az adott térség irodalmaiban ugyancsak a társadalmi háttér ad magyarázatot. A hagyományos krimi ugyanis néhány állandó axiómára épül. Ilyen, hogy az emberek cselekedetei logikus láncolatot képeznek, és „egy hős – nevezzük A-nak –, bármiképp is változzon meg élete során, mindvégig A marad”, aki tetteiért élete végéig felelősséggel tartozik. Ezzel ellentétben „Kelet-Közép-Európában viszont nemcsak a mindenki által megkérdőjelezhetetlennek tartott közös értékek, hanem a hős (a tettes vagy áldozat) integritása is hiányzik. Ahol egyének és közösségek identitása épp arra épül, hogy A nem is A, ahol hiszünk abban, hogy bizonyos korszakokban történt dolgok nem is számítanak, ahol azt is elfogadjuk, hogy az én fájdalmam »érzékenység«, míg másoké »sértettség«, ott nehéz elképzelnünk egy szabályos kortárs bűnügyi regényt.”
„Ritkán történik meg, hogy egy társadalmi tabu kapcsán egy művész elsőként merje a hallgatás falát megtörni” – írja az aktuális társadalmi feszültségekről többnyire hallgató (magyar) irodalomról Bánki Éva. És mintha önmagára (is) reflektálna a tudós-művész, hiszen a közérthető nyelvezettel, a témában járatlan olvasók számára is érdekfeszítő módon megírt tanulmánykötete a kemény krimiről azon ritka alkotás, amely az irodalomtudományi tabuk áthágásával megkérdőjelezi az általánosan elfogadott értékrend helyénvalóságát. Ilyen tekintetben a Napkút Kiadó gondozásában megjelent A bűn nyelvét megtanulni című kötet hiánypótló mű a magyar irodalomtudományban.
