Bő egy évtized alatt megjelent négy novelláskötet – Zsírnak való (2003), Szűnőföldem (2006), Fordított zuhanás (2010), Murokszedők (2013) – legsikerültebb darabjait és néhány ráadás novellát tartalmaz Csender Levente Egyszer majd el kell mondani című prózagyűjteménye. A székelyudvarhelyi születésű (1977), de 1991 óta Magyarországon élő író szociálisan kifejezetten érzékeny szerző. Novelláiban rendszerint a kisember viszontagságai elevenednek meg, legyen szó politikai, gazdasági, egészségügyi vagy közösségi jellegű megpróbáltatásokról. Csender mindig úgy mond el egy-egy (rendszerint félresiklott) élettörténetet, hogy közben – hol kifejezettebben, hol csak úgy mellesleg – a társadalmi viszonyokról is szót ejt. Novelláiban ily módon betekintést nyújt az erdélyi falusi vidék hétköznapjaiba, a kommunista állapotokba, a romániai forradalom és rendszerváltás időszakának visszásságaiba, akárcsak a mai Magyarországon uralkodó viszonyokba – (egyik hősével) vallva, hogy a kommunizmusban rossz volt, de ebben a demokráciának nevezett új világban sem jó.
A Csender-novella hősei mindig az elesettek. Az erdélyi ihletésű novellákban itt leginkább a könyörtelen körülményeknek és a rendszer kénye-kedvének – nemzeti alapon is – kiszolgáltatottakról van szó. Alkoholizmusba és öngyilkosságba menekülő férfiakról; igazságtalanul bebörtönzöttekről; külföldre szakadt vagy elvágyódó fiatalokról; magukra maradt tehetetlen idős emberekről. „[A]z egyik elhullt, a másik elzüllött, a harmadik megalkudott, abba gebedt bele, fölösleges is számolni a pusztulás fajtáit” – olvasható A pusztulás örvénye című, a kötet egyik legmegrázóbb novellájában, amely a második fiukat is öngyilkosként eltemető idős házaspár hátborzongató történetét mondja el egy lendületes mondatba sűrítve. Megrendítő a falusi lét, az agrárszegénység kegyetlen voltának ábrázolása, az általános kilátástalanság és lepusztulás taglalása, amit a teljes részvéttelenség jellemez. Nem gyengéknek való vidék ez. Itt Isten is úgy szeret, hogy ver, állapítja meg a nagyapja – akivel jócskán kibabrált a történelem és a politika – temetésére indult, de a budapesti repülőtéren ragadt unoka a Tranzitváró című novellában.
Az erdélyi vonatkozású novellák között kiemelkedik még A forradalom hőse című mű, amely egy fiatalember kálváriáján keresztül dokumentumszerű tárgyilagossággal nyújt betekintést az 1989-es forradalmi eseményekbe. A tizennyolc éves Elődöt a falu lakosságának életét évekig megnyomorító román rendőr meggyilkolásával vádolják meg alaptalanul. Tizennyolc évig tartó börtönbüntetést kap, amiből négyet le is ül. Elnöki kegyelemmel szabadul ideiglenesen, de jogait felfüggesztik, Budapestre menekül, ahol úgy tűnik, végre fellélegezhet, de nem sokkal később tisztázatlan körülmények között felakasztja magát. A novella szemszögéből talán felesleges a történetet összegző utolsó bekezdés, de nekünk most jól jön egy tragikus sorsú csenderi hős kellő érzékeltetésére: „A Máltai Szeretetszolgálat mentője vitte haza pléhkoporsóban. Az öngyilkosok sorába temették, távol a többi halottól, mert a katolikus egyház bűnnek tartja az öngyilkosságot. Gyilkosként halt meg, noha soha nem ölt embert, az öngyilkosok közé temették, noha kétséges, hogy az volt-e, szabadnak érezte magát a forradalom után, noha a diktatúra helyett az (ál)demokrácia fordította tragikusra a sorsát, ugyanakkor az egykori szekus, falunyúzó kiskirály az első szabadon választott elnök, Iliescu jóvoltából posztumusz a »Forradalom hőse« lett.”
Bő negyed évszázad távlatából nyugodtan elmondható, hogy a kelet-európai volt szocialista országokban a rendszerváltás nem teljesítette maradéktalanul a hozzá fűzött elvárásokat. A politikai-gazdasági átalakulástól a polgárok azt remélték, hogy végre „itthon is” megvalósul a vasfüggöny nyugati részét jellemző jóléti társadalom és szociális biztonság, ehelyett azonban a legtöbb országban a kapitalizmus különleges, „karvaly” illetve „vad” jelzőkkel illetett változata jött létre, aminek következtében sajátos szociális szakadék keletkezett, a lakosság elenyésző része hirtelen eszméletlenül meggazdagodott, a volt munkásosztály utódainak tekinthető legszélesebb néprétegek elszegényedtek, a nyugati mintájú középosztály pedig sokak csalódására nem született meg. Csender Levente magyarországi ihletésű novelláinak hősei elsősorban az említett folyamat jellemezte kor képviselői, gyakran elszenvedői és kiszolgáltatottjai, a történetek zöme az alsó rétegek borgőzös világába nyújt betekintést, ahol minden a hétköznapok túlélésének van alárendelve.
Ezek a novellák elsősorban a mai Magyarország kisemberét láttatják, az ő élethelyzetét, világképét, mindennapjait, vágyait, csalódásait, bizakodását és tévhiteit ábrázolják, a társadalompolitikai és gazdasági hasonlóságok miatt azonban az egész közép-kelet-európai térségre vonatkoztathatóak. Munkaadójukkal szemben védtelen munkásokról, a gazdasági átalakulás veszteseiről, a felvett lakáshitelek révén évtizedekre a bankoknak kiszolgáltatott panellakókról, a bolt előtt nyomorúságos munkahelyről, szemét rokonról, rossz házasságról társalogva iddogáló alkeszekről szólnak ezek a történetek. Meg az általános értékvesztésről. A Debilek című novella középpontjában az egészségügyben végbemenő, az emberiességgel mit sem törődő privatizáció és racionalizáció áll, az állami intézmények sem a magatehetetlen betegek, sem a fogyatékkal élők érdekeivel nem törődnek, mindenki kizárólag saját érdekeit tartja szem előtt, virágzik a korrupció. Csender Leventének ebben a miliőben is sikerül felmutatnia a humanista szemléletet, megnyomorított szereplői saját kínjaik ellenére is képesek áldozatot hozni másokért.
Nyilván nem tévedünk, ha az erdélyi novellák esetében az első személyben elbeszélő hős mögött gyakran magát a szerzőt véljük felfedezni. A novellákban felsejlő otthontalanságérzet, identitászavar is erősíti ezt a meggyőződésünket. Ezek a novellák általában szépen lekerekített történetek, itt-ott azért nem ártott volna mellőzni a túlmagyarázó részeket és az olvasóra bízni a következtetés levonását. A később született alkotások már kiforrottabbak, gyakran élnek a kihagyás lehetőségével, fragmentumszerűek. A kötet erősebb darabjaiban a szerző higgadtan, csendes iróniával jeleníti meg a történetet, kellő érzékletességgel és empátiával közelítve esendő hőseihez. Érdemes egybeolvasni ezt a huszonkilenc novellát: párbeszédet folytatnak egymással, s kiegészítve egymást többlettartalommal gazdagodnak. Az újabb novellákban egyre nagyobb mértékben van jelen a humor, ami oldja a taglalt történet, elmondott életsors komorságát, színt visz a műbe. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy míg a kötet elején lévő, Erdélyben játszódó novellák „fekete-fehérek”, addig a későbbiek már „színesek” – alátámasztva az (egyik) elbeszélő hős azon meglátását, miszerint számára minden hazautazás Budapestről Erdélybe egyben időutazás is.
