Furcsa dolog az emlékezet. Negyed évszázados távlatból figyelve a volt Jugoszlávia utódállamaiban ma a legtöbben a boldog békeidőkként tekintenek a nyolcvanas évekre. Ehhez a (tév)képzethez sokban hozzájárulnak a politikai szorítás enyhülésével a társadalom pluralizálódása érdekében értelmiségi körökben megfogalmazott elképzelések, a művészeti téren tapasztalt nyitás, a tömegkultúra (mindenekelőtt a film, a popzene és a képregény) beszivárgása mindennapjainkba. A nyolcvanas évek megítélését a fiatalság(unk)ra vonatkozó nosztalgia mellett befolyásolja a biztos munkahely, a szabad utazási lehetőség, a viszonylagos jólét emléke, a volt kommunista rezsimek bukása az évtized végén, és nem utolsósorban a volt jugoszláv térségben a kilencvenes évek elején kezdődő véres háborúk sorozata és egy évtizedig tartó társadalmi, politikai és erkölcsi mélyrepülés. A valóság azért ennél valamivel árnyaltabb. Mint tudjuk, egyetlen regény vagy film sem tud hatást gyakorolni a széles néprétegekre, a nyitásról jól árulkodik az 1983-as Új Symposion-botrány, az ellenzéki érzületű értelmiségiek célkitűzéseinek (részbeni) megvalósulásához (jó esetben is) időre van szükség, a bőségről meg csak annyit, hogy sokszor, amikor meghallottuk, hogy kávé vagy mosópor érkezett a sarki önkiszolgálóba, azon nyomban rohantunk, hátha még a pillanatok alatt feltorlódó sor elejére kerülünk.
Az akkori általános helyzetről sokban árulkodik az oktatási program. A hetvenes évek első felében születettek nemzedékének tagjaként a nyolcvanas években jártam általános iskolába (1980–1988). Ezekben az években azt taníttatták velünk, hogy jelenleg szocialista társadalomban élünk, ami átmenet a tökéletes állapot felé: a kommunizmusba; gyenge osztályzat járt azért, ha valaki „a falu szocialista ünnepe” téma kapcsán készült rajzán az egyik körhintára azt írta: „Búcsú”; kétoldalt az út szélére sorakozva, a szokásos fehér-sötétkék szerelésben, pionírkendőt és pionírsapkát viselve vártuk minden év májusában a stafétát; kötelező iskolaprogramnak számított partizánfilmeket nézni a moziban; tanfolyamszerűen politikai iskolát működtettek a számunkra; ha pedig valaki netán felkészületlenül ment órára, nem ritkán hallotta azt, hogy „tán azért nem tudtál tanulni, mert hittanon voltál?!”. A csernobili atomkatasztrófával fémjelzett 1986-os évben még nem lehetett tudni, mi lesz 1988-ban. Aki 1987-ben ledorongolt bennünket azért, mert templomba járunk, 1990-ben már ugyanott előadásokat tartott a nemzeti történelemről. Dinamikus évek voltak ezek – a korszellemhez alkalmazkodó szereplőkkel, nem csoda tehát, hogy mai szemszögből nézve, úgy tűnik, teljesen nyitott társadalomban éltünk, hiszen – mint utólag kiderült – senki sem tartozott igazából ahhoz a másik táborhoz.
A bevezető eszmefuttatás a nyolcvanas évekről annyiban kapcsolódik Dragomán György A fehér király című regényéhez, hogy az adott mű betekintést nyújt a nyolcvanas évekbeli romániai állapotokba, még akkor is, ha talán nem kell minden regénybeli mozzanat megfelelőjét Romániában keresni, a cselekmény más volt kommunista országra is egyaránt vonatkozható. A regényben egyetlenegyszer sem hangzik el, hol és mikor játszódik a történet, de könnyen következtetni lehet, ha tudjuk, hogy az említett használati tárgyak és kulturális morzsák mind-mind az adott kort jellemzik, „Egonkának az apja […] átúszta a Dunát és Jugoszláviába ment” és „az ezredes azt mondta, hogy éjszaka baleset történt a Nagyszovjetunió egyik atomerőművében, és a szél idehozta a rádióaktivitást”.
A mű kerettörténetét az adja, hogy államellenes szervezkedés miatt a belbiztonságiak letartóztatják az apát, aki a Duna-csatornára kerül munkatáborba. Fia és felesége egyedül maradnak. Az asszony férje vélt bűne miatt elveszíti pedagógusi munkahelyét és kénytelen takarítónőként dolgozni. A fiú is a maga módján bűnhődik apja miatt. Annak ellenére, hogy kiváló céllövő, a Haza Védelme versenyre felkészítő tanár kénytelen őt kihagyni a csapatból, mint mondja: „nem volt más választása, külön szólt neki az igazgató elvtárs, hogy engem nem szabad betenni, amiatt, ami apámmal történt, mert én is megbízhatatlanná váltam politikai szempontból”.
A lineárisan elmesélt történet közel két évet ölel fel. A 11–13 éves fiú által elmesélt 18 „fejezet” egyrészt a kommunista diktatúra hétköznapjainak korrajza, másrészt pedig nevelődési regény, a kiskamaszt foglalkoztató dolgokra összpontosít: a nagylányszagú Izától a háborúskodásig a szomszéd utcai fiúkkal a focipálya használati jogáért. Azért az idézőjel, mert valamennyi fejezet önálló elbeszélésként is működik. Mindegyik tartalmazza az adott történet megértéséhez szükséges tudnivalót, egybeolvasva mind pedig egy nagy történet tárul elénk. Ez a – Gionra jellemző – elbeszélői technika bizonyos információk állandó ismételgetéséhez vezet, ami egyáltalán nem zavaró, annál is inkább, mert a szerző új ismeretekkel egészíti ki a visszatérő motívumot, ravasz módon lehetőséget teremtve magának arra, hogy apránként adagolja a regény egészének megértéséhez szükséges adatokat.
A gyermeki naivitásra hangolt elbeszélői nyelven elmondott mű meglehetősen hiteles képet tár elénk a nyolcvanas évek jellegzetességeiről és a kommunista korszak hamisságairól. A sokszor a felnőttek világával áthallásos viszonyban lévő gyermekcsínyek mellett többek között megtudhatjuk, hogy a mindenki egyenlő elv érvényét veszíti, ha a pártfunkcionáriusok gyerekeiről van szó; hogy mekkora jólétben él egy párttisztségviselő; hogy áruhiány van a boltokban és nem ritkaság az áramszünet; hogy órák helyett moziba megy az egész iskola, megnézni az Épül az ország című dokumentumfilmet az ötéves tervről; hogy a gyerek tudja, hogy az atomerőmű-balesetről nem szabad beszélni, akárcsak azt is, hogy vannak dolgok, amiről pedig veszélyes beszélni, például, hogy „ki mennyiért tud húst szerezni, vagy kávét, vagy hogy kit mennyivel lehet megvesztegetni, vagy hogy miért hazaáruló vasállat a párt főtitkára és a fegyveres erők főparancsnoka, vagy hogy kit vittek el az ismerőseink közül, vagy hogy kinél és miért volt házkutatás”.
Valamennyi fejezet/elbeszélés felvillantja a katasztrófa, vagy legalább a botrány lehetőségét, amelyek azonban minden alkalommal rendre elmaradnak, kivéve a háttérben lappangó, mindent átszövő tragédiát. Dragomán György 2005-ben megjelent regényét érdekes a tavaly napvilágot látott Máglya című regénye irányából is olvasni. Mindkét műben kiskamasz a narrátor, mindkettőben egy Romániára hasonlító, de lényegében fiktív zsarnokságról van szó, itt is-ott is a nagyszülők a gyűlölt rendszer embereinek számítanak, és egy mozzanat erejéig már A fehér királyban is feltűnik a vajákosság, a mágikus felhang, ami a Máglyában már sokkal erőteljesebben jelen van.
Az elmúlt tíz év alatt több mint harminc nyelvre lefordított, időközben második, javított kiadást is megélt regény tökéletesen megalkotott mű. A fehér király sebészi precizitással megkonstruált alkotás, minden fejezete, minden mondata a helyén van. Ha mindenáron a regény „gyenge pontjára” szeretnénk rámutatni, akkor azt talán éppen ebben a kifogástalan megcsináltságban kellene keresnünk. A narrátor kisfiú fegyelmezettsége és kimértsége sokkal jellemzőbb egy harmincas íróra, mint egy kiskamaszra, aki politikai fegyenc édesapja távollétében egyedül él megkeseredett édesanyjával egy értékét vesztett társadalomban.
