Milbacher Róbert írásait mindig szívesen olvasom, mind az elbeszélő prózáját, mind az irodalomtörténeti munkáit. Ennek titka, hogy minden témájához megtalálja a leginkább megfelelő hangütést. Irodalomtörténészként szórakoztató, közérthető, szépíróként egyaránt otthonos az oral history, higgadt narráció, az emelkedett, bibliai kinyilatkoztatás stílusában, legutóbbi regényében pedig elmélyül a nyelvnek a történet elbeszélését lelassító lehetőségeiben. Ha rosszul csinálná, azt írnám, terjengős, sőt szószátyár. Viszont távolról sem az, a főtörténet köré szőtt epikai mókusfutamai az elbeszélés fontos, témára visszatérő elemei, miközben elbeszélői hangja mindvégig izgalmas, élvezetes. Nem állítom, hogy a kórházi zárójelentések laikus számára alig, vagy egyenesen értelmezhetetlen nyelvezete nem torpantja meg az olvasót, ám később az áradó mesélő- és történetrekonstrukciós hangütés belerántja a történetbe.
A regény címe a Jelenések könyvéből származik, a keserű (ürmös) víz (horvátul slana voda, vagyis sós víz) fogyasztása emberek halálát okozza. Az első fejezet az elbeszélő nagyanyját mutatja be, akinek élete nem volt egyéb, mint hitváltás, nehéz fizikai munka, és az ennek következtében beálló, súlyos betegségek sora. Ezekről orvosi jelentések idézésével számol be az unoka, a latin és magyar szaknyelv alkalmazása mintha eltávolítaná, elhomályosítaná a személyes érintettséget, mintha a felsorolt szörnyűségek nem is a hozzátartozójával, hanem valaki idegennel történtek volna meg. Pedig dehogy, ez a személyes érintettség regénye.
Magvető, Budapest, 2023, 398 oldal
A történet szerint Veres Benő református lelkész 1866-ban Szlavóniában jár missziós körúton, ahol eléggé elhanyagolt nyáj szolgálatába áll, majd továbbáll. A misszionárius-lelkész emlékiratot hagyott maga után, tehát életszakasza jószerével, többé-kevésbé hitelt érdemlően dokumentált. Alakjának megidézése alkalmat ad a szerzőnek, hogy visszatérjen az Angyali üdvözletek című, bibliai tematikájú regényének archaikus nyelvezetéhez. A Veres által talált kis magyar, protestáns közösség saját lelkészt és iskolát szeretett volna a gyermekeknek, de ő csak négy fiú alapképzését tudta elintézni a Keresztyén Egyház támogatásával. Igehirdetéssel pedig megbízta a falut vezető Géci Józsefet, akiről végül kiderül, hogy nagy pénzekben utazó svindler, családokat kisemmiző semmirekellő. A Szlavóniába telepesként, földre, vagyis vagyonszerzésre számító, kisemmizett magyarok alig egy évszázadra rá életüket mentve menekültek vissza a partizánok és az usztasák, meg az oroszok terrorja elől szülőföldjükre, ahol úgyszintén nincstelenség és pokoli sors várt rájuk. Már az első két fejezetből kiviláglik, hogy a regény oldalain az élettörténetek árnyékában mindvégig ott ólálkodik a halál. Igen, a halál. Valójában minden irodalmi mű erről szól.
Az elbeszélés egyik szálán meghal a nehéz sorsú nagymama, akinek ez a könyv a mementója, a másikon a szlánavodai (horvátországi) magyar telepesek kis közössége muszlimokkal, cigányokkal, lícsányokkal és crnogoracokkal, vadrácokkal, svábokkal körbevéve tengeti életét, miután egyik vezetőjük, a falu Mózesének tartott Géci Jóska Istenbe és önmagába vetett hitének köszönhetően iható vizet fakasztott a maga ásta kútban, így bár a keserű víztől származó emésztőszervi bajok nem kínozták tovább a telepeseket. Életüket, küzdelmüket, megpróbáltatásaikat alaposan megismerjük, noha az elbeszélő többször is emlékeztet, hogy hiteles források hiányában egyes események ellenőrizhetetlenek. „Attól félek, hogy már most olyan határokat léptem át, és olyan idegen múltakba kényszerültem alámerülni, ahol semmi keresnivalóm, és végül csak sikerült rászabadítanom a világra név nélküli, ismeretlen árnyakat, hogy bosszút álljanak a nyugalmukat megzavarókon.” Az elbeszélés nehézségei ellenére nem kapkodja el a történetmesélést, szép, hosszú, többszörösen összetett mondatokban fogalmaz: „Odakint ültem a roskatag teraszon, a fásultan sárgás, ősz végi napfényben, amely úgy csöpögött le a fákról, mintha éppen most oldaná ki belőlük a nyár utolsó színeit, hogy aztán tócsává gyűljön alattuk, amibe a levelek megfakulva, színük vesztetten és immár szárazra pöndörödve hullanak majd alá, kivétel nélkül mind. Közben nikotinsárga ujjaim közt ideges mozdulatokkal füstszűrő nélküli cigarettát sodorgattam, mint aki ugyan pontosan tudja, hogy többé sohasem gyújthat rá, de a mozdulatra mindig szüksége van az előtte álló nap túléléséhez.
Mi tagadás, feszült voltam, mert egyre az járt a fejemben, hogy jócskán akad vesztenivalóm, ha belevágok. Ugyanis ha elkezdem, akkor nem hibázhatok, mert különben belőlem sem marad semmi, amire még egyáltalán érdemes volna szót vesztegetni.”
Érdekes, hogy amíg az elbeszélő bevallása szerint a szlavóniai telepesek történetét nagyon szegény alapból, naplóból, levelekből igyekszik rekonstruálni, pontosan megrajzolja a karaktereket, megnevezi a szereplőket, fölidézi a hajdani cselekedeteket, miközben a saját emlékeit bogozva, egészen pontosan nagyanyja életét és halálát megjelenítve annyira elbizonytalanodik, hogy már-már fölhagy a regényírással, mondván, a töméntelen elbizonytalanodás nyomán aligha születhet hiteles elbeszélés, hiszen még az emlékeit is mások elmondásából kompilálta. Mindehhez hozzájárultak a ritka alkalmakkor, leginkább fontos családi események során készített, hivatásos fotográfus által beállított fényképek, amelyek érthető módon csak a köréjük kitalált történetek eredőjeként szolgáltak. Ennek ellenére nagyon is élő a Szlavóniában, Horvátországban, majd Jugoszlávia területén játszódó, „az asszimilációs folyamat furcsa vargabetűit” bejáró családtörténet.
Milbacher elbeszélő tehetsége mellett alaposan ismeri a történelmet, a volt Jugoszlávia földrajzát, a horvát nyelvet (a tájszólást is – persze volt nyelvi lektora) és a református – a reformált evangélikus anyaszentegyház képviselte vallást, ezekből gyúr korhű történeteket telepesekről, félbolond megszállottakról, hitehagyottakról, mások fölé kerekedni kívánókról, a kolosszálisan átvert otthontalanokról. Saját famíliájának szinte friss eseményeivel szemben minduntalan kétségekkel él, sok minden nem kellően dokumentálható számára, ám igyekszik a tárgyilagosság szintjén fabulázni, hogy a fikció csupán habarcsként tartsa egybe a végtére is dokumentálatlan tényeket. Bár a kitalált történet is jobb a semminél: „aminek nem sikerül nyelvi alakot öltenie, a teljes megsemmisülés, vagyis a felejtés lesz a sorsa.”
Az elbeszélő bevallása szerint vállalkozásával kudarcot vallott: „...mindebbe csupán azért vágtam bele, engedve többek között a végső soron hübrisznek bizonyuló belső késztetésemnek, mert azt hittem, a nagyanyámról szóló történetek elbeszélésével valamifajta elégtételt szolgáltathatok egy szenvedéssel teli életért. De nyilvánvalóan csalódnom kellett mind a magam képességeiben, mind a nyelv erejébe vetett naiv és egyben felelőtlen hitemben.
Az az igazság, legbelül magam is tudom, hogy kudarcot vallottam.”
Szerintem sok tehetséges író szeretne így kudarcot vallani, miként Milbachernek sikerült az ígéret és a megaláztatás földjéről szóló regényében.
