„Valahol minden összeér, valahol minden mindennel összefügg” – ezzel a gondolattal zárul Nagy Abonyi Árpád Hermész tenyerén című kötete, amelyben a Lisszabonban, New Yorkban, Hongkongban és Makaóban tett utazásairól készült jegyzetei olvashatók. E lebilincselő könyv Ladányi István ajánlója szerint egyszerre utazás és irodalom. Olvasóként nemcsak egyetértek ezzel az állítással, hanem ki is egészíteném: a Hermész tenyerén ugyanis mindezek mellett gasztrotúra és kulturális kaleidoszkóp is egyben, hiszen Nagy Abonyi Árpád úgy utaztat bennünket magával, hogy nemcsak az adott helyszín építészeti, történelmi jellegzetességeihez kalauzol el, hanem a látottakat kultúrtörténeti adalékokkal egészíti ki, s olyan gazdag asszociációs hálót sző, amelyben valóban úgy érezzük, hogy egy ponton minden összefügg, összeér.
A szerző útjai során kíváncsiságtól vezérelve szegődik hajdani nagy utazók nyomába, noha tisztában van vele, hogy a másság felfedezése egyre nehezebb és egyre összetettebb feladat mindinkább egyformává váló világunkban. „Irigységgel gondolok a régi nagy utazókra, akik utazásaik során még csaknem teljesen más világgal találkozhattak néhány ezer kilométert megtéve” – vallja, s bár némi nosztalgiával viszi magával nagyapai örökségét, egy kopottas, vászonborítású útikönyvet, mégis úgy véli, hogy egy előre leszervezett, kényelmes repülőút a szó valódi értelmében nem utazás, csak puszta helyváltoztatás. Igaz, gyors és kényelmes, és talán a mai kornak megfelelőbb. A digitális éra, véleménye szerint, teljesen átformálja a klasszikus értelemben vett utazás jellegét, élményszerűségét, szellemi minőségét. Eme újabb korban például lényegi különbség van turista és utazó között. A szerző definíciója szerint utazó alatt olyan személy értendő, aki „soha nem utazik csoportosan, nem lakik drága szállodákban; nem a pihenés, az otthoni kényelem megteremtése és keresése az utazás alatt a fő célja; nincs szigorú útiterve, készen áll a kalandra, miközben tiszteletben tartja az adott ország kultúráját és szokásrendszerét. Ezzel szemben a turista egy bunkó vadállat, aki útikönyvet szorongatva a kezében csoportjával átgázol mindenen; pánikba esik, ha egy másodpercig nem a kijelölt útvonalon halad; röhög vagy megbotránkozik a kulturális különbségeken, az all inclusive-ban érzi legjobban magát, hiszen nem azért utazott el, és adott ki annyi pénzt, hogy bármi kellemetlenség érje. Lusta, illetve fél felfedezni valamit, ehelyett jobban szereti, ha megmutatják neki”. Nagy Abonyi Árpád önmagát a „magasztos utazó” és a „bunkó vadállat turista” között pozicionálja, aki szereti a saját útját járni, a járókelők sodrásának engedve felfedezni egy-egy várost, és kicsit a színfalak mögé lesni, azt kutatva, mi az adott helyen az autentikus, hogyan élnek az ottani emberek. Igyekszik elkapni és megörökíteni néhány jellegzetes pillanatot.
Ennek köszönhetően a kötet úti jegyzeteiben nemcsak a bebarangolt település nevezetes épületei, szobrai, kultikus helyei jelennek meg, hanem a turistadömpingtől távoli utcák, kopott kis éttermek, eldugott boltocskák, forgalmas piacterek, árnyas temetők – csupa olyan közeg, ahol az átlagember megfordul, s ahol a helyiek szokásai, mentalitása leginkább megfigyelhető.
A szerzőt követve gondolatban bejárhatjuk például Lisszabon lejtős utcáit, fényesre koptatott járdaköveken lépkedve, málló házfalak tövében, amelyek kopottságuk ellenére is hangulatosak, sőt olykor még romantikusnak is tűnnek, noha mindez idehaza a lepusztultság, a szegénység, az elmaradottság érzetét kelti. Aztán megismerkedhetünk egy téren a világ legmagányosabbnak tűnő királyával, az arccal az óceán felé forduló kis ország tűnődő, melankóliára hajlamos lakosainak furcsa egykedvűségével, a príma portugál konzervekkel, a híres kerámiacsempékkel, s egy helyi ínyencséggel – Lisszabon híres fahéjas-tejszínes süteményével, a Pastel de Natával is, amely akár Proust regényfolyamában a madeleine teasütemény, emblematikus édességgé válik e kötetben. A szerzői gondolat vissza-visszatér ugyanis hozzá, a sütemény illatokat, ízeket, emlékeket elevenít fel, emellett két világ, két kultúra: a portugáliai és a makaói összehasonlításának egyik alapmotívuma, ugyanakkor a hazatérő utazó nosztalgiájának tárgya is, melynek kapcsán szembesülni kénytelen vele, hogy idehaza már hiába szeretnénk rekonstruálni egy nekünk tetsző távoli aromát, hangulatot, aligha járhatunk sikerrel.
A New York-i, hongkongi, makaói úti bejegyzések úgyszintén izgalmas adalékokkal szolgálnak az adott városoknak és lakóinak mindennapjaiból, az égbe törő felhőkarcolók és folyton villódzó fényreklámok zajos dzsungeléből, vagy a több évszázados portugál fennhatóság nyomait őrző makaói kockaköves utcák zegzugos rejtekéből. Mindeközben festők, felfedezők, költők, írók, filmesek, a művészvilág és a popkultúra bohém figurái, különböző zenészek neve merül fel egy-egy látnivaló kapcsán, sőt a szerző írói vénájának köszönhetően nemcsak költői hasonlatokkal, hanem kurta történetszálakkal is gazdagodnak a feljegyzések. Olvasóként immár rajtunk áll, hogy továbbgondoljuk a szomorkás, portugál pincér történetét, aki hajdan beleszeretett egy szép magyar lányba; vagy a rejtélyes hotelszoba lakójának történetét, aki a függöny takarásában hegedülve a kíváncsi tekintetek előtt láthatatlan marad; esetleg a pedikűrösnél zokogó nő történetét, akiről azt sem tudni biztosan, hogy valójában sírt vagy nevetett a pillanatra felsejlő mezítelen test lábánál üldögélve.
Mindezek mellett a többnyire meghökkentő képzettársítások is sokrétűbbé teszik a jegyzeteket, hiszen szóba kerül a többi között Kolumbusz sírja kapcsán Mátyás király denevérmintás díszruhája, Bruce Lee szobra láttán egy, a boszniai Mostarban állított szobor kálváriája, valamint a Nagy Almában feltűnő indiánok kapcsán Buffalo Bill Nagybecskerekre tartó utazása is. Az indiánokkal egyébként is sajátos a szerző viszonya, hiszen éppen két „rézbőrű” figyel fel rá a zsúfolt New Yorkban, és biztos érzékkel állapítják meg róla, hogy ő nem helybéli, sőt nem is amerikai. Felismerik saját szülőföldjükön az idegent. Vagy talán a rokonlelket, hiszen Fujkin István, Kanadában élő képzőművészünk állapította meg egyik itthoni tárlatbemutatója során, amelyben az indián kultúrával foglalkozott, hogy sok kapcsolatot, hasonlóságot vél felfedezni az indián és a magyar nép lelkületében. Talán nem véletlen, hogy Nagy Abonyi Árpád, saját bevallása szerint, épp az indián múzeum kis vetítőtermében ülve, az indián származású zenész, Robbie Robertson Ghost dance című dalát hallgatva érezte magát Amerikában először nagyon egyedül.
Az egyedüllét azonban nem minden esetben negatív előjelű életérzés, hiszen időnként ihletet adó csenddel, bábeli könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható nyugalmával és olyasféle belső figyeléssel társul, melynek során az ember nemcsak élményeket és emlékeket raktároz el, hanem el is helyezi őket kulturális ismeretrendszerében. Különösen igaz ez akkor, ha az utazó tekintete nemcsak a földi világ felé, hanem a végtelen horizont felé is el-elkalandozik. „A felhők felett repülve mindig eltűnődöm e valódi nagy kékségen, s valahogy a maga végtelenjével mindig izgalmasabb számomra, mint a lenti táj miniatűrnek látszó folyóival, útjaival, házaival” – vallja Nagy Abonyi Árpád, hozzátéve, hogy „az embert mindig elkapja a melankólia, ha valamilyen formában találkozik a végtelennel”. Ez a végtelen pedig sok esetben nem más, mint a pont, ahol minden összeér és összefügg mindennel, az Idő önmagába fut vissza, és megkezdődik egy vég nélküli utazás, melynek során az utas biztonságban tudhatja magát az őt mindenkor védelmező Hermész tenyerén.
