Ezer és ezer szállal kötődünk környezetünkhöz. A körülöttünk lévő tájnak nem lehetünk csupán egyszerű szemlélői, hanem részesei vagyunk annak, és bármit teszünk a táj követi és visszatükrözi cselekedeteinket. Adott egy érzés, egy érzelem, egy életesemény, és körülötte a természet vagy éppen az épített táj, amely keretet ad érzéseinknek, érzelmeinknek, egy-egy életeseménynek, ugyanakkor megjeleníti mindezeket. Mint Fekete Vince Szárnyvonal című kötetében, ahol a lírai én érzései, életeseményei párbeszédet folytatnak a tájjal, a hegyvidékkel, a fenyvesekkel, a tavakkal, a várossal, az udvarral, vagy éppen egy autó belterével. Feltehetjük a kérdést, mi volt előbb: a táj vagy az érzés. Vajon egy-egy érzelem alakítja a körülöttünk lévő tájat? Vagy éppen ellenkezőleg, a környezetünk késztet bennünket valamely cselekvésre, aminek nyomán bizonyos érzések kerítenek hatalmukba? Az érzések uralkodnak felettünk, vagy a környezetünk? Bárhogy is legyen mi, csakúgy mint a versekben megjelenő lírai én, csupán parányi létezők vagyunk, játékszerek, vagy ha úgy tetszik áldozatok. Mi lehet a szerepe a tűpontos tájleírásoknak, a tudományos tények versben való megfogalmazásának, a helyszínek precíz ábrázolásának? Vajon arra szolgálnak, hogy érzéseinket formába öntsék? Méretes, könnyen felismerhető és körülhatárolható formába? Vagy éppen a kicsinyítés eszközei? A formák, a táj, a környezet mellett, előtt, mögött önnön parányiságunk ölt testet, és hiábavalóságunkra, elesettségünkre utal folyamatosan? Vajon az érzéseink világokat hozhatnak létre, vagy éppen elbújnak a világ monumentális kulisszái között? Fekete Vincétől választ nem kapunk. Fekete Vince tényeket közöl velünk, a táj, a környezet tényeit, az érzéseink, az életünk tényeit. Fekete Vince metszéspontokat ábrázol. Olyan pillanatokat ragad meg, ahol a táj és az érzés találkozik, azokat a momentumokat festi meg, amikor a környezet és az érzelmek harcra kelnek egymás ellen, próbálják kioltani egymást, és ennek következtében erősebbé teszik egymást.
Adva van Sz. L. és K. E. (talán Szabó Lőrinc és Korzáti Erzsébet), akik a szerelmesek játékát játsszák egy pályán, amely egyben a bíró szerepét is betölti, de ugyanígy az edző és a gyepmester és a jegyszedő szerepében is nagyot alakít, de ő a néző is, aki hol az egyik, hol pedig a másik félnek szurkol. A pálya időnként lejt, az egyik oldal irányába, és mindig gyönyörű. Ha eső esik, ha hó hull, ragyogó napsütésben, égi háborúban egyaránt csodálatos, és egyaránt lenyűgöző.
És ott van a nyelv, a nyelvünk, amely ugyanúgy minden pillanatban csodálatos és lenyűgöző. Ha a tudományosság öltönyét veszi magára, ha archaikus köntösben jelenik meg, ha játékosan csilingel, ha rímeket ölt magára, ha párbeszédet folytat az irodalom jelenségeivel, ha a természethez szól, vagy ha éppen a mindennapok monológját adja elő. Finoman, szabályosan hömpölyög, amíg valami ki nem zökkenti, egy természeti jelenség, egy motor felbőgése, egy ág reccsenése, egy madár éneke, a mennydörgés robaja, vagy éppen a sortörés, a rím hívó szava.
A költészet többet akar a tájnál, többet a madárdalnál, többet a havasoknál, többet a Büdös-barlangnál. A költészet mindent akar, a Büdös-barlangot, a Géczi-bércet, a közönséges hangyalesőt, a verejtékbűzt, autókat, taxikat, a szülőhelyet, a Fennvalót, minket. És Fekete Vince megadja neki, és a költészet áthömpölyög az életen, és keretbe foglalja mindennapjainkat.
