„hazudtál holnapot
és hazudtam
álmokat
aztán a folyóparton
figyeltük a mederben
elúszó
megfáradt szavakat”
Hála a budapesti Mersz Klub vezetői figyelmességének, immár rendszeresen kézhez kapom az általuk kiadott Mersz Könyvek friss köteteit. Így sikerült hozzájutnom a sorrendben tizedik darab kilencvenkilencedik példányához is – mindegyik könyv száz, kézzel számozott példányban jelenik meg a szerző aláírásával –; ami nem más, mint Bartha György Szemek című verseskötete.
A fent említettek mellett a sorozat abból a szempontból is exkluzív, hogy szerkesztői rendkívül nagy figyelmet fordítanak a vizualitásra is. Ez értendő úgy a betűtípusokra és tördelésre, mint – elsősorban – a borítóra és az illusztrációkra. Melyek sok esetben túl is mutatnak ebbéli mivoltukon, szerves egységet alkotnak a szöveggel, gyakran egyidőben születnek, amikor irodalmár és képzőművész együttműködve, párhuzamosan alkot. Jelen esetben ugyan nem így történt: a szerkesztők Benes József munkáiból válogattak a versek mellé; ám ennek ellenére sikerült elérni ugyanazt a hatást, és ismét csak megszületett az együttlélegzés. (Ami engem illett, kétszer ennyi képet is elviseltem volna – szövegnek és vizualitásnak egyaránt jót tett volna; a kötet pedig még így is karcsú maradt volna.)
A sorozat eddigi tíz darabjából hatot már volt szerencsém elolvasni. A „mersz” szónak van itt egy másik olvasata is – erre máshol már kitértünk –, de természetesen az eredeti jelentése is nyomatékos: rendkívül bátor és merész, legtöbb esetben ugyancsak szókimondó lírával akad dolgunk. Ezzel szemben, első nekifutásra legalábbis, Bartha munkáiban mindezt nem tapasztaltam; ellenkezőleg. Noha a maguk előtt feltáruló világot árgusan figyelik is, ezek a szemek mintha túlságosan is szemérmesek lennének, amikor a kéz leírja vagy a száj kimondja a megfigyelteket. Mert a sorok között olvasva az érzékeny befogadó megsejtheti ugyan a témák merészségét, ám ez a megfogalmazásukban rejtve marad. Sokkal-sokkal visszafogottabb líra tárul itt elénk, mint a sorozat többi kötetében. …aztán cseppet elgondolkodtam az olvasottak felett – ritkán teszem ezt versek esetében; érezni szeretem –, mire az kezdett bennem motoszkálni, mi van, ha Bartha módszerében, stílusában éppen ez a merészség… a mai tolakodó, nyomuló, szájbarágós és szemérmetlenül hatásvadász művészvilágban mindennek a szöges ellentétét művelni? Talán tévedek. De ez is egy lehetséges magyarázat.
A költő kitekint az ablakon („cseppek az ablakban”; „kinézek a találomra / választott ablakon”), szemlélődik, míg lassan már a falakon is átlát („nézelődök / lélegzem // mint a házfalak”), de közben gyakran „akarattal / néma”, mert mi megfigyelők és megfigyeltek egyaránt „páncélba / öltözünk”… Bartha az öregedés erkélyéről pásztázza a horizontot, miközben leginkább nosztalgikus, késő őszi hangulatban jegyzi le a látottakat. Furcsán hat, ahogy soraiban meghökkentően eredeti képek váltakoznak egészen közhelyes gondolatokkal, akár ugyanabban a versben. De talán ez is tudatosan komponált, megfogalmazva a világot magát, ahol ugyanez történik. És hogy jó irányba tart-e ez a világ? „Minden rendjén működik / mint a titokban épülő / májzsugor.”
