„És vághatsz bele réseket, és hadd folyjon a vér,
ha az téged felszabadít.
És szúrj bele fémeket,
ha az téged felszabadít.
És varrj rá mintát, színeket,
árnyékokat, fényeket,
ha az téged felszabadít.
Azt mondják, a test templom,
miért ne díszítenéd ki falait.
Vagy miért ne szenvedj benne.”
(Sánta Miriám: Amilyen lehet)
Sziddhárta – és más bölcsek – példájából is látjuk, az önmagát kereső ember útja ez: megtalálni azt, ami felszabadít az anyag börtönéből, a torz tükrök csalóka visszfényének káprázata alól, hogy végül „színről színre” lássunk. A szellem emberének útja, a szent és „bolond” útja, valamint, nem utolsósorban, sőt!, a költő útja is ez. A történeti Buddha kígyózó ösvényén a bujaság és dőzsölés kátyújából eljutott az önsanyargatásig, az aszkétizmusig, több mester tanításait is követte, mire a Bódhifa alatt hosszan meditálva megvilágosodott, és arra a következtetésre jutott, hogy számára a földi dolgok mértékletes élvezete felel meg leginkább, ugyanakkor a nem-ragaszkodás semmihez. Valamint arra is, hogy az itteni létben nincs univerzális, mindenki számára érvényes szabály – mindenki tapossa ki magának a saját ösvényét. Amennyiben ez „tutajként” szolgálhat másoknak, bocsássa jó szívvel azok rendelkezésére – de még véletlenül se tegye kizárólagossá tanait! Buddhának ezért is nem állt szándékában vallást alapítani. (A vallások sajnos nem funkcionálnak létraként, belekapaszkodnak egyetlen fokba, és ott ragadnak penészedő, lassanként megkövülő, múmiává száradó mancsokkal.)
Természetesen nem puszta szeszélyből született ez a hosszabb felvezetés: a próféta és a poéta útja is lényegében ugyanaz. Sugallatra születik meg a „kinyilatkoztatás” – mely lelki kategória, így továbbadójának szigorú fegyelemre kell kényszerítenie elméjét, hogy el ne tévelyedjen és tévútra se vezessen másokat a káprázatnak e földi világában. A fiatal erdélyi költő első kötetében máris meglehetős bizakodásra ad okot, hogy hitelesen ábrázolja ezt a földi létet, és a paravánt fel-fellebbentve megmutassa mindazt, ami mögötte rejtezik. Kötetnyitó költeményében máris a maszkok letépésének igényéről szól, ami az igaz költészet egyik legfontosabb feladata, csakúgy, mint a (mesterséges) határok lerombolása, mely szintén fellelhető soraiban. Ugyanígy jellemző rá a dolgok egymásra vetítése, ellentéteik és azonosságaik tudatosítása: természet és társadalom, ősiség és cybertér, hit és kiábrándultság, a „fent” és a „lent”, a külső és belső világé; a Smaragdtábla valóban örök bölcsessége.
Sánta Miriám első kötete válogatás az eddigi versterméséből. Ügyes a szerkesztése, így, bár érezhető rajta – s talán túl sok mindenről próbál túl sokféle hangon szólani egy ilyen karcsú kiadványban –, cseppet sem zavaró az „eklektikussága”. Sőt! Tetten érhető benne az az útkeresés, a kísérletezés, mely végül, reményeim szerint, egy igazán hiteles hanghoz fog elvezetni (amit egyelőre még „csak” próbál megtalálni). Nem trendeket és divatokat követ, hanem kizárólag a saját belső hangját – és persze a sugallatot, mely gazdag élményanyagból táplálkozik. Versei egy időben szólalnak meg hangosan és késztetnek csendes meditációra. Izgalmas a zeneiségük is: szabad dzsessz, gyakori tempóváltással. Felváltva – de sok esetben egy időben is – líraiak és epikusak (belső és külső történetek elevenednek meg soraikban mellbevágó érzékletességgel).
Miriám, ahogyan azt életkora és tehetsége is feltételezi, valahol összeköti az utóbbi két évezredet, verselésében is. A hittel szemben pillanatnyilag a kiábrándultság uralkodik. „Alattad a föld. // Benned a szögesdrót. És egy időzített bomba” – olvashatjuk a kötetet záró, Év végén című versében. …és sehol a weöresi Ég. De hát nem ugyanígy hullámzott-e mindig is minden, korokon át, és fog is hullámzani, míg csak ki nem lépünk végre a történetből?
