A mézeskalács-sütésnek már hagyománya van a baráti körünkben. Ha jól emlékszem, tizenhárom évvel ezelőtt kezdtük, amikor még gyerekeim se voltak. A barátnőimnek akkor már megszületett az első csemetéjük, két-három évesek voltak, mind lányok, és akkor találtuk ki, hogy az adventi időszakban süssünk mézeskalácsot közösen. A forgatókönyv azóta sem változott: találunk egy megfelelő hétvégi délutánt, előző napon mindenki odahaza begyúrja a tésztát, és aztán, aki éppen soros, annál sütünk. Ezt mindannyian nagyon várjuk, és elképzelhetetlen, hogy elmaradjon az esemény. Az első sütésen az idősebbik lányom a pocakomban lakott, így nekem az arról maradt emlékezetes, a következőn hordozókendőben a hátamon csimpaszkodott, miközben én nyújtottam és szaggattam, a rá következőn pedig már ő is dögönyözte a tésztát és ez mindannyiunknál így ment. Időközben a társaságunkból az egyik család Németországba költözött, így hárman maradtunk anyukák, meg a hét gyerkőc. Évekig ez csak anyukás, gyerekes program volt, aztán a férjeink is megirigyelték a vidám délutánt, így ők is csatlakoztak hozzánk. Kezdetben csak fehér cukormázzal díszítettünk, aztán láttuk, hogy színesíthetjük is a palettát, így egyre szebb és díszesebb kalácsaink születtek, időnként magvakat, apró cukordíszeket is teszünk rájuk, hogy még egyedibbek legyenek. A jó munkához egy kis forralt bor is dukál, így mostanra az is elmaradhatatlan része a találkozásunknak, hogy közben iszogatunk. Mire a társaság odaér, addigra már az egész ház illatozik a forralt bor finom fűszereitől, így úgy állunk neki a tésztanyújtásnak, hogy mindenki csészéjében ott gőzölög az ízletes nedű. A férfiak csak a borozásból veszik ki a részüket, és jókat beszélgetnek, de ki nem hagynák ezt a jó kis összejövetelt. A gyerekek meg egyre csak nőnek, és azon kapjuk magunkat, hogy nekünk, anyukáknak már semmi dolgunk sincs körülöttük, gyönyörködhetünk bennük. Régen szinte manőverezni kellett, hogy ne legyen mindenki nyakig majzos, hogy a tésztát el tudják nyújtani, hogy úgy kerüljenek bele a formák a tepsibe, hogy közben ne törjenek ketté, de ennek az időszaknak vége. A tésztát az idén már nálunk is a lányok állították össze, én csak a mérésnél segédkeztem. A nyújtásnál, a formák szaggatásnál pedig már tényleg önállóak, nem is beszélve a díszítésről, amely fantáziájukról, kreativitásukról, szépérzékükről árulkodik. Átveszik tőlünk a szerepet és ők irányítják az egész folyamatot, nekünk esetleg tanácsot, ötletet kell adnunk, szóval lassan mi is kiszorulunk a konyhából és csatlakozhatunk a beszélgető férjekhez. Fura dolog ez, az ember egyrészt örül, hogy felszabadul, hiszen már nem függnek tőle a gyerekei, másrészt sír a lelke, hogy a kislányokból nagylányok, a fiúkból lassan legények lesznek.
A mostani mézeskalácssütés éppen most hétvégén zajlott, nálunk jöttünk össze és pont azt állapítottuk meg, hogy a gyerekeink egy része szinte felnőtté cseperedett. A középiskolás lányok már kértek is a forralt borból. Egyszerűen rohan az idő.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay)
