– Nagyon tetszik nekem ez az iskola. Minden szuper!
Egy hét múlva:
– Nem akarok házi feladatot csinálni, nem akarok korán kelni. Nincs kedvem iskolába menni!
Ismerős?
Ez egy olyan történet, amelyen a legtöbb gyerek keresztülmegy, amelyen mi felnőttek is átvergődtünk kisdiákként, amikor az óvodából hirtelen az iskolapadban találtuk magunkat. Nehéz volt az átmenet főként abban az esetben, ha senki sem figyelt ezekre a mondatokra, vagyis a környezetünk nem vette komolyan a gondolatainkat, érzéseinket. A szülők ilyenkor ösztönösen nyugtatni próbálják a gyereket, úgymond át- és leértékelve az eseményeket, és megpróbálják a gyerek értelmi szintjén elmesélni azt, hogy milyen „tökéletes” hely az iskola, ahonnan az elkövetkező tizenvalahány évben már nem is szabadul majd egykönnyen. Egy racionális gondolatmenettel megoldják – vagy úgy gondolják megoldották – a kialakult helyzetet. És ilyen mondatok következnek:
– Szerintem nagyon jó dolog az iskola, hiszen máris szereztél barátokat, piros pontokat, szmájlikat...
A másik ösztönös reakció pedig akár így is hangozhat:
– Látod, mi megmondtuk, hogy nem lesz már olyan egyszerű az élet, amikor elkezdődik az iskola, könnyű volt játszani az óvodában, de te mégis alig tudtad kivárni szeptember elsejét!
A legjobbat akarjuk a gyerekünknek, sokszor mégsem sikerül a legjobbat adni. Ki tudja, miért. Vannak rossz napok. Fogjuk rá erre, mert így könnyebb. Viszont reagálhatnánk másként is ezekre a kihívásokra, talán megértéssel. Elmeséltem a fiamnak, hogy nekem milyen volt az iskolakezdés, és tudtára adtam, hogy tudom, hogy milyen kellemetlenségekkel jár ez az új helyzet, hogy milyen rossz, amikor belegondolsz hétfőn, hogy mennyi hosszú napnak kell eltelnie még a hétvégéig, és hogy még sok éven át ugyanazok a teendők és még több kötelezettség vár majd rád. Olyan, mintha sohasem érne véget… (És amikor véget ér, újabb ismeretek szerzése után áhítozol majd. De ezt most még nem mondtam el neki.) A mondandóm hallatán már kissé elmúlni látszott az iskola miatti ingerlékeny hangulat, és faggatni kezdett, milyen volt az iskola régen, amikor én voltam diák.
Olykor hatásosabb, ha a gyerek reakcióira fókuszálunk, mintha mindenáron valamilyen racionális magyarázat után kutatnánk. Hiszen megtörténhet az is, hogy egy-egy megszokási folyamat akár évekig is eltart a gyerekeknél. A szülői létben számomra az egyik legnagyobb kihívás kivárni, amíg eljön az idő a változásra: gyorsan történjen a nem kívánatos viselkedés elhagyása. Tanuljon már meg köszönni az idegeneknek, üljön az asztalhoz, ha ebédelni hívom, rajzoljon krumplik helyett szabályos köröket, hiszen annyiszor mondom, mutatom és magyarázom mi, miét fontos. Különösen nehéz, amikor hisztéria tör ki egy-egy (felnőtt szemmel) semmiség miatt. Olykor hónapok, évek kellenek hozzá, hogy megtanuljuk helyesen kezelni és feldolgozni a különféle kirohanásokat.
Gyakran megesett, hogy semmilyen módszer vagy reakció sem volt elég jó, így beleestem abba a hibába, hogy türelmetlenül reagáltam a gyerek viselkedésére. Nem túl kellemes emlékek ezek egyikünk számára sem. De tudomásul kell venni, hogy néhány változáshoz csupán idő szükséges, semmi más.
Hiszen, gondoljunk bele, hogy olykor felnőttként is sok idő kell egy-egy változás teljes mértékű elfogadásához… Néhány problémát még meglett emberként sem sikerül tudatosítani, s a szülői létbe pottyanva a gyerek viselkedését helyezzük a középpontba, miközben elfelejtjük a tényt, hogy amíg a saját vállunkon cipeljük a megoldatlan terhek sorát, a gyerekünknek sem tudunk érdemben segíteni.
