Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) felmérése szerint a depresszió 2020-ra világszerte a második legelterjedtebb betegséggé válik. Szintén a WHO felméréséből derül ki, hogy a depresszióban megbetegedettek legalább tizenöt százaléka valamikor megkísérel öngyilkosságot elkövetni. A szakemberek egyetértenek azzal kapcsolatban, hogy a betegség korai felismerése jócskán megnöveli a gyógyulás esélyét, és jobbá teszi a páciens életminőségét. A téma kapcsán Ricz Dencs Tünde mentálhigiénés szakember elektronikus levél formájában válaszolt kérdéseinkre.
Mennyire igaz a megállapítás, hogy a depresszió napjainkra népbetegséggé vált?
– Ma sok mindent nevezünk depressziónak, ami nem az. Például ha valaki átmenetileg letört, szomorkás, esetleg szorong, gyakran kap depressziós jelzőt. A depresszió olyan tartósan fennálló, rosszkedvű, szomorú, fáradt állapot, amelyben a világ kietlennek, a nehézségek leküzdhetetlennek tűnnek. Ha ez az állapot tartósan fennáll, egy idő után az egyén teljes működését befolyásolja, azaz leépíti mindennapi funkcióiban. Ezekkel a tényekkel együtt a depresszió napjainkban valóban az egyik leggyakoribb mentális betegség. A XXI. században sokkal több a depressziós, mint korábban, egyes felmérések szerint minden ötödik nő élete során egyszer átél depressziót, még ugyanez a betegség a férfiak mintegy tíz százalékát érinti. Az idevonatkozó szakirodalom azt mondja, hogy a nők kétszer akkora arányban válnak depresszióssá, mint a férfiak. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, hogy manapság már nem valószínű az ilyen mértékű különbség, sokkal inkább arról van szó, hogy a férfiak sokkal kevésbé motiváltak abban, hogy felvállalják betegségüket, orvoshoz, szakemberhez forduljanak. A férfiaknál azért is nehéz felismerni a depressziós tüneteket, mert ezek az esetek jelentős részében viselkedési zavarokban és alkoholizálásban nyilvánulnak meg. A depressziós tünetegyüttes fokozódása mögött olyan háttértényezők ismerhetőek fel, amelyek az értékválsággal, a hagyományos társadalmi keretek, kapcsolatok, szerepek felbomlásával állnak kapcsolatban. A hagyományos értékek elveszítették jelentőségüket, a munkanélküliség az önértékelés elvesztésével jár, igen sokak számára az anyagi előrejutás vált az egyetlen értékké. Sokkal gyorsabban élünk, mint az korábban jellemző volt, és sokkal magányosabban. A múlt századbeli nagycsaládok felbomlásával, a mikrocsaládok egyre népszerűbbé válásával, illetve azok gyakori felbomlásával egyre gyakrabban marad egyedül az egyén gondjaival, nehézségeivel, szomorúságával. Az individualizációs törekvések mentén nagyon megritkult az a háló, amely protektív erővel bírna. Az állandó „csúcsrajáratás” megnövekedett stresszes állapotokat idéz elő, a folyamatos stressz pedig kiégéshez vezet, amivel ha nem foglalkoznak, akkor depressziót okozhat. Ez a környezeti faktor állandóan jelen van, és bombázza az embereket. Olyan egyén nincs, aki ha egy adott időszak alatt sok és jelentős traumát szenved el, nem rendül meg lelki egyensúlyában. A depresszió kialakulásában a gyermekkori, családi háttér, az egyén megbirkózási és megküzdési képességei, szociális kompetenciája és az életesemények meghatározó szerepet játszanak. A fel nem dolgozott traumák, korábbi életesemények mentén adódott sérülések egy későbbi életszakaszban depresszióhoz vezethetnek. Ami a közvetlen környezetünket, Vajdaságot illeti, a munkanélküliség, az egzisztenciális problémák, a bizonytalan jövő és az ezekből eredő bizonytalanság érzése sok embert dönt depressziós állapotba. Ehhez társul a kisebbségi létből eredő életérzés is. Dr. Mirnics Zsuzsanna egyik tanulmányában erre vonatkozóan a következőket írja: „A személyiségjegyeket elemezve két kiugró tulajdonság: a kisebbrendűségi érzés és a depresszió figyelhető meg, amelyekből arra következtethetünk, hogy a személyiség a folyamatos sebzettség állapotában él, amiből specifikusan megváltozott pszichés működések, inadekvát érzelmi reakciók fakadnak.”
Maga az érintett vagy családja milyen jelek, tünetek alapján észlelheti, hogy valami nincsen rendben, hogy a személy esetleg depresszióban szenved?
– A depressziónak látszólag nincsenek, vagy csak nagyon ritkán vannak testi tünetei. Az alábbi tünetek közül, ha háromnál több jelenik meg, akkor érdemes szakemberhez fordulni: folytonos szomorúság, szorongás vagy „üresség” érzése, nem talál okot az örömre, elveszítette humorérzékét, gyakran szorong, dühöng vagy idegeskedik, túl kevés vagy túl sok alvás, csökkent étvágy és fogyás vagy megnövekedett étvágy és testsúly. A betegek egyre kevésbé produktívak munkájukban. A korábban örömet okozó tevékenységek iránti érdeklődés elveszik, koncentrálási nehézségek, emlékezetkihagyások, döntésképtelenség, bűntudat, reménytelenségérzés, értéktelenségérzés jelentkezik. A halállal vagy öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok is jellemzőek. A depresszió jellegéből adódóan az érintettek nem túl gyakran fordulnak szakemberhez, illetve már csak akkor, amikor elhatalmasodik rajtuk a betegség. Nyilván ebben az esetben is érvényes, hogy minél korábban felismeri valaki a depresszió tüneteit saját magán, annál hatékonyabban kezelhető.
Melyek a kezelés leghatékonyabb módszerei?
– A kezelést az határozza meg, hogy az adott személy a depresszió mely fázisában van. Nyilván egy enyhe depressziót, kedélyzavart nem fognak gyógyszerrel kezelni, ebben az esetben elég a pszichoterápia. Ha súlyosabb a depresszió, mindenképp gyógyszer szükséges, és az az ideális, ha ezzel pszichoterápia is párosul. A környezetnek minden mentális betegség esetében meghatározó szerepe van. Egy támogató, a beteggel és annak kezelőjével együttműködő környezetben sokkal hatékonyabb a gyógyulás.
Milyen összefüggés van a depresszió és az öngyilkosság között?
– Egyes szakirodalmak szerint az öngyilkosok kétharmada depressziós. Ez azonban megtévesztő adat lehet, mivel az öngyilkosság előtti beszűkült tudatállapotot szokták utólag depressziónak nevezni. Az öngyilkosság hátterében mindig valamilyen pszichiátriai kórkép áll, amelyek közül a depresszió csak az egyik lehetséges ok. A kezeletlen depresszió veszélyes, mert megnöveli például az alkoholizmus vagy a drogfüggőség kialakulásának lehetőségét, ami pedig a család, a szociális kapcsolatok széthullásához vezet, ebből viszont újabb, mélyebb depressziós állapot alakul ki. Ha ezt az ördögi kört nem sikerül megszakítani, az valóban vezethet befejezett öngyilkossághoz.
Mennyire képes a XXI. század embere örülni, boldognak lenni? Megváltozott-e napjainkra a boldogság, elégedettség, lelki harmónia definíciója?
– Arisztotelész azt mondja, hogy a boldogság nem állapot, hanem aktivitás. S valóban, nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy, amíg vannak céljaink, elképzeléseink, addig nem a hozzájuk vezető út nehézségével foglalkozunk. Mivel az önértékelés attól függ, hogy az ember milyen célokat tűz ki maga elé, mikor érzi magát sikeresnek, az én-ideál, a célok, értékek szerepe a depresszió megelőzése szempontjából alapvető. Ha a teljesítményünk összhangban van a képességeinkkel, ha az életöröm áramlik bennünk, azaz tudunk örülni a dolgainknak, ha képesek vagyunk együttműködésre a környezetünkkel és mindehhez mértékletesség is társul, akkor lelkileg egészségesek vagyunk. Viszont a fogyasztói társadalom elvárásainak nem az önálló, kreatív, saját környezetét alakítani akaró és tudó, alkotó ember felel meg, hisz ő alapvetően kritikus e társadalom jelenségeivel szemben. A fogyasztói társadalom „kitermeli” a bizalmatlan, ellenséges, unatkozó, öncélú embereket, akik a belső szorongásaikat újabbnál újabb izgalmak keresésével, agresszivitással és olykor erőszakkal csillapítják. A bizalmatlan, céltalan, felszínes kapcsolatokkal rendelkező egyén sokkal könnyebben manipulálható, befolyásolható.
