Spanyolországban egymillió lakosra 34 donor jut, ami azt jelenti, hogy a donorok aránya kétszerese az európai átlagnak, és ezzel első helyen áll a világon. Ennek folytán a transzplantációs várólisták rövidek, és kevésbé kell az élő donorokra hagyatkozni.
Ez indította a WHO-t arra, hogy stratégiát dolgozzon ki a spanyol modell elterjesztésére világszerte, az EU-t pedig arra, hogy 2010-es szervadományozási akciótervébe beleépítse a modell egyes elemeit. Nézzük, milyen tényezőknek köszönhető a spanyol rendszer sikere, és milyen etikai problémák merülnek fel óhatatlanul.
A nagy arányú szervadományozás alapfeltétele, hogy megfelelő egészségügyi források álljanak rendelkezésre. Spanyolországban a donorokról nagyrészt a kórházak gondoskodnak. Az országban több intenzív osztályos ágy és több orvos esik 1000 lakosra, mint más országokban. Ez lehetővé teszi, hogy kiválasszák a potenciális donorokat, és fenntartsák életműködésüket mindaddig, amíg el nem nyerik a család beleegyezését a transzplantációhoz. Az, hogy Spanyolország minden állampolgára hozzáfér az egészségügyi ellátáshoz – beleértve a szervátültetést is –, valószínűleg növeli a szolidaritást, az egészségügy rendszerébe vetett bizalmat. Azok az egészségügyi szakemberek, akiknek szerepük van a szervadományozásban, olyan tanfolyamokat végezhetnek el, amelyeken megtanítják őket arra, hogy miként maximalizálhatják a szervadományozást: egyebek közt az agyhalál diagnózisára, a potenciális donor gondozására, a családdal való kommunikációra, a rossz hír közlésére, az elutasítás kezelésére, kulturális tényezőkre, a médiában való megjelenésre, a felmerülő jogi kérdésekre stb.
A spanyol rendszer sarokköve a transzplantációs koordinátor. Minden olyan kórházban létezik egy transzplantációs koordinátorokból álló csoport, amelyben intenzív vagy akut osztály van, és amelyet felhatalmaztak donorok szerzésére. A transzplantációs koordinátor feladata a potenciális donorok azonosítása, gondozásuk segítése az intenzív osztályon és a kommunikáció a családjukkal.
Mivel ismerős környezetben dolgoznak, ahol gyakran megfordulnak, és ahol tekintélyük van, ritkán esik meg, hogy elveszítenének egy donort a személyzet motiválatlansága következtében vagy azért, mert nem ismerték fel a betegben a potenciális donort. Ideális esetben a koordinátor egyike azoknak az orvosoknak, akik kezelték a beteget, és így hitelesen tudja elmondani a családnak, hogy mit tettek a páciensért; ez is növeli a család hajlandóságát arra, hogy engedjen a koordinátor kérésének.
Minden szervadományozásra jogosult spanyol kórház tagja az Országos Transzplantációs Szervezetnek, amelynek keretében az egyes kórházak koordinátori csoportjaiidőrőlidőre értékelik saját tevékenységüket, és külsőértékelők is megvizsgálják, hány potenciális donort veszített el a kórház, és ennek mi volt az oka. A rendszeres önellenőrzés és külsőellenőrzés hozzásegíti a kórházakat, hogy javítsanak gyakorlatukon, és összevethessék teljesítményüket más kórházakéval.
Az egész világon Spanyolországban fordul elő a legritkábban, hogy a család elutasítja a szervtranszplantációra vonatkozó kérést. Ez talán annak tudható be, hogy a spanyolok nagyon részletes protokoll alapján elemzik a visszautasítások okait és azt is, hogy miként lehet meggyőzni a kezdetben elutasító családokat. Spanyolországban – akárcsak sok más országban – a „feltételezett beleegyezés” elvét alkalmazzák 1979 óta, azaz ha a potenciális donor nem fejezte ki azt a szándékát életében, hogy nem kíván donor lenni, akkor azt feltételezik, hogy nem volt kifogása ellene. Erről azonban a családot kell megkérdezni, mivel Spanyolországban nincs erre vonatkozó országos nyilvántartás. A gyakorlatban ez úgy működik, hogy ha a család ellenzi a szervtranszplantációt, akkor nem végzik el.
