Még jóformán el sem ültek az annyiszor beharangozott létszámcsökkentési nyilatkozatok refrénjei, máris kiderült, hogy – amint az errefelé leni szokott – ez a hatalmas akció sem fog simán zajlani.
Természetesen az állami alkalmazottak létszámának viszonylag drasztikus csökkentéséről van szó. A mostani, kezdeti szakaszban felfedezett szabálytalanságokat némileg talán csak az igazolja, hogy most már „nem babra megy a játék”. Vagyis ezrek, esetleg tízezrek megélhetéséről van szó, tehát ilyenkor mindenki bevet minden lehetséges trükköt és megoldást annak érdekében, hogy ne kerüljön a menesztendők listájára. Teszi ezt annak ellenére, hogy a megállapodások szerint viszonylag egyértelmű, hogy kiknek lehet vagy éppen kell felmondani. Erről ugyanis a közigazgatásban dolgozók legmagasabb számáról szóló törvény rendelkezik.
A szóban forgó előírás ugyan nem részletez sok mindent, s a közigazgatási egységek korifeusai ezt igyekeznek alaposan kihasználni. Vagyis nem minden esetben annak nyújtják át a felmondást, aki megérdemli, vagy szociális helyzetét tekintve egyenesen embertelenség lenne őt utcára tenni, hanem valamilyen különleges és csak a számukra „logikus” mércék alapján rugdossák ki az embereket.
A sportegészségügyi intézetből – például – a gyerekét egyedül nevelő anyát tettek utcára, pedig a munkájára igencsak szükség van. Úgy is mondhatnánk, hogy nincs kettő belőle. S hogy a botrány nagyobb legyen, az indoklás is számos kivetnivalót hagy maga után.
Másik helyen kulcsfontosságú jogászokat, közbeszerzéssel megbízottakat ebrudaltak ki, de a szemmel láthatóan (létszámbelileg) „túlsúlyban” levő gépkocsivezetőket és titkárnőket a helyükön hagyták.
Az erre vonatkozó ellenőrzések még az elején tartanak, s ezért az illetékes felügyelők sem tudják, hogy az eddig elkövetett „hibák” a munkahelyek rosszul értelmezett, vagy éppen elkészített besorolásából erednek, vagy a B-listásoknak nem voltak megfelelő kapcsolataik, esetleg annak idején szabályos pályázat útján, vagyis a felmért szaktudásuk alapján jutottak munkahelyhez, és nem áll(t) mögöttük egyik hatalmi párt sem.
Az érintett miniszterek, igazgatók nyilván gondolni sem mernek arra a kézenfekvő megoldásra, hogy talán vissza kellene menni a foglalkoztatási mód gyökereihez. Vagyis vannak, akiknek csak azért sikerült kenyérkereseti lehetőséghez jutni, mert megfelelő párttagsági könyvecskéjüket lobogtatva jelentkeztek. Talán éppen ezeket kellene a felmondási lista elejére helyezni, hiszen „ebül szerzett jószág ebül vész el”.
A már most sorozatban elkövetett és a közeljövőben esetleg elkövetendő hibák miatt hívta fel a figyelmet a közigazgatási miniszter asszony, hogy jó lesz vigyázni, mert nem fogja megengedni a korábbi rossz gyakorlat megismétlődését, hogy a felmondások és az ezzel járó, olykor busás végkielégítések összege nagyobb legyen, mint a munkahelyek megszüntetésével járó megtakarítás.
Ha ez mégis megtörténne, lényegében meglepődésre sem lenne okunk és jogunk, hiszen minden a megszokott módon történik.
