Ma már ritkaságszámba megy, ha a munkások minden hónap meghatározott napján megkapják a fizetésüket. Ez elsősorban a magánkézben levő vállalatokra vonatkozik, hiszen a közvállalatok az állam irányítása alá tartoznak, s ha bármi oknál fogva pénzzavarba kerülnek, elég egy telefon az illetékes helyről, s akár a(z állami) bank, akár másik állami cég kölcsönadja az esedékes összeget.
A munkaügyi felügyelőség tavaly több mint 35.000, éppen a bérek kifizetésére vonatkozó ellenőrzést végzett, s 2200 esetben állapított meg szabálytalanságokat, vagyis azt, hogy az igazgató/tulajdonos elhanyagolta a dolgozók jogos járandóságának átutalását.
Mit tehet a munkás ilyen esetben? Elvileg és jogilag akár pert is indíthat a gazda ellen, de ezt csak elvétve teszi meg, hiszen, ahogyan a népi mondás tartja: Nem lehet széllel szemben… Arról nem is szólva, hogy a pereskedés nem kerül kevés pénzbe. Márpedig, ha az alkalmazott nem kapta meg a fizetését, elég nehéz elképzelni, hogy ügyvédhez, majd rajta keresztül bírósághoz fordul jogai megvalósítása érdekében. Ha ugyanis volna megtakarított pénze, inkább türelmesen várna még egy ideig, mintsem hogy maga ellen hangolja a munkaadóját. Ennek ugyanis, nem ritka esetben, felmondás a vége.
Merőben más a helyzet a felügyelőség megállapítása esetében. Az „inspektoroknak” munkahelyi kötelességük a bérek kifizetésének elmaradásáról jegyzőkönyvet készíteni, tehát megállapítani a szabálysértést. A további eljárás a megfelelő igazságügyi szervre, vagyis a szabálysértési bíróra tartozik.
A törvény értelmében a fentebb taglalt esetben a vállalat, vagyis a jogi személy 800 ezertől 2 millió dinárig terjedő büntetéssel számolhat. Ezen felül az igazgatót, pontosabban a felelős személyt legalább ötvenezer, legfeljebb százötvenezer dinár erejéig marasztalhatják el.
A vállalkozók esetében a „tarifa” 300.000–500.000 dinár.
A felügyelőség tavalyi tevékenysége során „leleplezett” 2200 cégvezető közül alig kétszázan úszták meg feljelentés nélkül. Kétezer ellen ugyan szabálysértési eljárás indult, de a nyilvánosságra került adatokból nem derül ki, hogy a szabálysértési bírók hány büntetést róttak ki. Félő azonban, hogy az esetek nagyobb hányada még mindig valamelyik íróasztal fiókjában porosodik, hiszen köztudott, hogy a teljes szerbiai igazságszolgáltatásnál a megoldatlan tárgyakat illetően igen nagy, hozzávetőleg ötmillió ügy a lemaradás.
A munkásoknak még egy lehetőségük van jogos járandóságuk – úgymond – erőszakos behajtására. Mint említettük, bíróság útján, vagy a végrehajtó segítségével. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a dolgozók rendelkeznek a fizetés-elszámolási dokumentummal. Lényegében egy tanúsítványról van szó, amellyel a munkaadó „elismeri”, hogy tartozik a munkásának. Ezt a kérdést is törvény rendezi, de az igazgatók vagy cégtulajdonosok igyekeznek mellőzni az erre vonatkozó előírások betartását, hiszen azzal ütőkártyát adnak a munkás kezébe, aki akár végrehajtás útján is kicsikarhatja járandóságát.
Lévén, hogy ez a módszer is pénzbe kerül (a végrehajtó sem dolgozik ingyen!), a vesztes pedig köteles megtéríteni a nyertes minden, az üggyel kapcsolatos kiadását, ismét eljutottunk arra a pontra, hogy a fizetésre „alkalmas” összeg nem a munkás zsebébe kerül. Valószínű tehát, hogy a dolgozók éppen ezért ódzkodnak külső segítséget bevonni problémájuk megoldásába. Ugyanez a helyzet a szabálysértési bírsággal is.
Minden bizonnyal nagyon furcsán hangzik, de talán jobb is, hogy ez így van. Ugyanis, ha a szabálysértési bírók, valamilyen csoda folytán, naprakészek volnának, tehát kirótták volna a büntetéseket, a fizetésére váró munkás számára ez semmilyen előnyt nem jelentene. A cégek anyagi helyzetének ismeretében könnyen feltételezhető, hogy ha kétmillió dinárral megbüntetik a vállalatot, már nem marad pénz a fizetésekre.
Ez az a tipikus helyzet, amikor „a fagylalt visszanyal”, a bumeráng pedig éppen azt üti le lábáról, akit – alapjában véve – védenie kellene.
