Négy évvel ezelőtt a pénzügyminisztérium megalkotta, a kormány jóváhagyta, a képviselőház pedig szinte ellenszavazat nélkül elfogadta a Fizetési határidőkről szóló törvényt. Nagy szükség volt erre a jogi aktusra, mert addig a vevők és a szolgáltatások megrendelői igencsak lazán viszonyultak a fizetési határidőkhöz. Nem számított ritkaságnak, hogy egy, esetleg két évig is kénytelen volt könyörögni a pénzéért a beszállító vagy a kivitelező. Márpedig a vállalatoknak sosem volt annyi forgótőkéjük, hogy ilyen hosszú ideig képesek lettek volna hitelezni a megrendelőket.
Éppen ezért a törvény úgy rendelkezik, hogy az, úgymond, civil vállalatok és intézmények kötelesek legkésőbb 60 napon belül rendezni a tartozásukat, az állam és a közvállalatok számára viszont ez a határidő 45 nap.
Elsősorban az érintett cégek abban reménykedtek, hogy ha nem is egy csapásra, de rohamosan javulni fog a helyzet. A gyakorlat azonban részben megcáfolta ezeket az elvárásokat. A közelmúltban közzétett adatok szerint ugyanis 138 nap az átlagos „türelmi idő”, s ezzel Szerbia a környező országok eme dicstelen rangsorában az első helyen áll. Vagyis nálunk a legrosszabb a fizetési morál.
Csupán összehasonlításként azt is tudni kell, hogy az Európai Unióban legfeljebb egy hónapot várnak a pénzükre az eladók, illetve a kivitelezők. Nem csoda hát, hogy ez a „hagyományos” balkáni lazaság igen sok vállalat létét veszélyeztette és veszélyezteti, de szinte se szeri, se száma azoknak a cégeknek, amelyek éppen emiatt kénytelenek voltak beszüntetni a működésüket. Pontosabban: a kinnlevőségek behajtásának lehetetlensége miatt csődbe mentek.
A szakemberek szerint nem meglepő ez a helyzet. Az alapvető okok között a legnyomósabb az általános fizetésképtelenség, illetve a csökkenő életszínvonal és a kereskedelemben az áru lassú forgása. A kereskedők minden módon igyekeznek magukhoz édesgetni a vevőt, s olykor egyéves fizetési halasztást is jóváhagynak. Mivel nincs pénzük kiegyenlíteni a beszállító számláját, késnek a fizetéssel. A nagykereskedők ugyanezt teszik a gyártókkal… A termelővállalatokban dolgozók késve kapják meg a fizetésüket, tehát nincs mit elkölteniük, s ezzel lényegében bezárul a kör. Pedig az ezzel kapcsolatos büntetések, ha nem is rigorózusak, de meglehetősen nagyok. A jogi személyek esetében 100.000 és 2 millió dinár között mozog az összeg, a felelős személy számára pedig 50-től 150 ezer dinárig terjedne. Azért említhetjük ezt feltételes módban, mert csak nagyon ritkán hallani arról, hogy a tartozás kifizetésének késése miatt bárkit is elítélt volna a szabálysértési bíró.
A fentiek ismeretében nyugodt lélekkel megállapítható, hogy törvényileg minden elsőrangúan rendezve van, csupán az a baj, hogy nem tartjuk be az általunk megalkotott és hatályba léptetett szabályokat. Arról nem is szólva, hogy nem ritka esetben éppen a minisztériumok lépik át a határidőt, de hol van az a szabálysértési bíró, aki meg merné büntetni az állam legmagasabb szintjén álló intézményt? Ettől pedig mások is vérszemet kapnak, s a létező törvény ellenére egyáltalán nem zavarja őket az adósság.
