Az EUTEKA és a TACSO szervezésében november 24-én az Újvidéki Egyetem Rektorátusának olvasótermében EU-s alapok – projektek és partnerség címmel egynapos képzést tartottak a könyvtárak, a civil szervezetek és a helyi médiák képviselői számára. Az előadások keretében bemutatkozott az EUTEKA projekt, szó esett a Szerbiában megvalósuló uniós programokról, a délutáni szekcióban pedig Balassa Endre, az EU TACSO programjának külső munkatársa tartott kétrészes, prezentációval egybekötött előadást. Kiemelte, a projektek eszközök, hogy megvalósíthassuk ötleteinket, illetve rámutatott arra, hogy az alapkoncepció és a kötelező tartalmi elemek pontos megfogalmazása elengedhetetlen egy sikeres projekt megvalósításához, nem elegendő ugyanis felismerni és leírni a problémákat, a meggyőzően és hatékonyan kell felvázolni a megoldási stratégiákat. Az IPA-projektek nyújtotta lehetőségekről, illetve a pályázatírás gyakorlati vonatkozásairól kérdeztük az előadót.
Mikor kezdett el pályázatírással foglalkozni, és a TACSO-program külső munkatársaként milyen feladatokat lát el?
– Az 1990-es évek végén Topolya polgármestere voltam. Abban az időszakban nehéz volt a község pénzügyi helyzete, így 1997 táján szükségből kezdtem el pályázatokat írni. 2001-től 2007-ig dolgoztam a USAID, vagyis az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatala CRDA (a társadalom revitalizációja demokratikus tevékenységek révén) elnevezésű programjában. Ennek az a lényege, hogy falvakban és kisebb közösségekben demokratikus gondolkodásra képeztük a helyieket: a falu népe szavazással döntött az előrevetített projektumokról, én pedig segítettem megírni, illetve meg is védtem a programmenedzserek előtt, majd a lebonyolításban is részt vettem. Akkoriban főállásban több mint 100 projektet vittem végig. 2002-2003 táján már elegendő tapasztalattal rendelkeztem, hogy a program keretében és önkéntes alapon is azt tanítsam, hogyan kell nemzetközi pályázatokat írni. Mára több mint 150 ehhez hasonló képzésen vagyok túl. 2005-2006 óta Topolyán a fejlesztési társulásban, illetve a polgármester tanácsadójaként is uniós pályázatokkal foglalkozom. Folyamatosan fut legalább egy általam koordinált projekt; eddig mintegy 1 millió euró összértékű pályázatot vezettem le.
Előadása során elhangzott, hogy Szerbia az IPA-projektek második fázisába lépett. Milyen lehetőségek nyílnak meg ezáltal?
– Szeretem ezeket a dolgokat demisztifikálni, és most is ezt tenném: egyvalamit jelent a programdokumentáció és mindaz, amit tartalmaz, más dolog, hogy mindebből mit tudunk megvalósítani. Az IPA I-ben a Szerbiának járó eszközökből a határon átnyúló pályázatok az éves IPA-kvóta mindegy 5 százalékát tették ki, 95 százalékát pedig Belgrád költötte el az intézmények reformjára. Ez az arány lassan, de kezd eltolódni a terep javára. Az IPA II-ben tehát fokozatosan megjelennek a vidékfejlesztési pénzek, amelyeket decentralizáltan, a nagyvárosokon kívül kell elkölteni, és ebben van igazából a kis közösségek esélye, ha felkészültek lesznek arra, hogy lehívják ezeket a pénzeket.
Vajdaságban kik vesznek részt az IPA-projektekben?
– A tartomány és a régióközi együttműködés titkársága rendszeresen lekéri ezeket az adatokat a községektől. A korábbi években lehetett pályázni az önrész társfinanszírozására, hiszen aki uniós pályázatot nyert, annak az önrészt is elő kellett valahonnan teremtenie – így ebből a szempontból is van rálátás a helyzetre. Úgy gondolom, nagyjából 3-4 csoportba lehetne sorolni a hazai pályázókat: a nagyobb községek a községi gazdaságfejlesztési irodán keresztül pályáznak, a kisebbek szabadúszókat vagy cégeket bíznak meg. A másik csoportot a regionális fejlesztési ügynökségek képezik: négy ilyen akkreditált ügynökség működik Vajdaságban: Bácska, Bánát, Szerémség és a Panonreg szabadkai székhellyel. Van még néhány civil szervezet Újvidéken kívül, de nagyon kis számban vannak jelen azok, amelyeknek komoly tapasztalatuk van, tehát nem egyetlen pályázatban vettek részt, hanem legalább háromban, amiből legalább egyet saját maguk is vezettek. Újvidéken is nagyjából ennyi szervezet van, mert egyetemi város, szakmai szervezetek központja, ezért előnyük, hogy elmondhatják magukról, egész Vajdaságot lefedik. Mindent összevetve úgy gondolom, sokkal kevesebben dolgoznak ebben a szférában, mint ahány emberre szükség volna.
Hogyan jönnek létre az ilyen és ehhez hasonló képzések?
– A képzés az EU belgrádi irodájának programja keretében valósult meg: az EUTEKA az Európa és a biblioteka szavak összevonásából keletkezik, az EU egyik programja, amely a szerbiai könyvtáraknak szól. Felismerték azt, hogy a könyvtár is egyike azoknak az állami hálózatoknak, amelyek kívül esnek a sodráson, ami az új kompetenciákat illeti. Ezek az infónapok tulajdonképpen két program koprodukciójából jönnek létre: az egyik a már említett EUTEKA, a másik pedig a TACSO. Utóbbi nagyjából négy éve jelen van a Balkánon az IPA-országokban: elsősorban a civil szektor kapacitásait hivatott növelni, és ennek szerves része, hogy képzéseket is tart, mind a civil és nonprofit szervezetek menedzsmentjének témájában, mind az emberi erőforrás-kezelés vagy pályázatírás területén. Én is e témák miatt vagyok a TACSO külső munkatársa. Éves szinten írnak ki pályázatot olyan szakértőknek, akik előadásokat tartanak, azaz bizonyos számú tanácsadói nap megtartására szerződnek. Ezt követően a TACSO a beérkezett igények alapján a saját tanácsadói csapatából szakembereket és tanácsadói napokat rendel hozzá az egyes kérésekhez, majd megtörténik a mostanihoz hasonló képzés.
A délután folyamán többször is hangsúlyozta, hogy előadásának egyik célja eloszlatni azokat a tévhiteket, amik a pályázatírással kapcsolatban élnek az emberekben. Melyek a leggyakoribb ilyen témák?
– Úgy látom, az emberek azt hiszik, az EU-s pályázatok elérhetetlen távolságban vannak tőlük. Pedig a pályázatírás és -vezetés logikája – ha becsületesen csináljuk – ugyanaz a kis és nagy projekteknél is, az utóbbi esetben nyilván nagyobb pénzösszegekről van szó, tehát sokkal több munkával is jár, nagyobb csapatot igényel, és többfajta tudást.
A pályázatok írásánál – ahogy erről az előadás folyamán szó is volt – az egyik tipikus hiba a szerénytelenség: mi itt Szerbiában, Vajdaságban megszoktuk, hogy bármilyen körülmények között fel kell találnunk magunkat. Ebből kifolyólag néha túl szerények, máskor pedig éppen hogy szerénytelenek vagyunk. A pályázók néha nagyon kevés pénzből akarják a világ összes problémáját megoldani, irreálisan nagy elvárásokat írnak be a projektbe, ami a külsős, technokrata szakember számára egyből egyértelművé válik. Másrészt nem reálisak a projektumok: egy programmal akarnak mindent megoldani, ahelyett, hogy konkrét problémára fókuszálnának. Ezek a gondok akkor jelentkeznek, ha elmaradnak a jó projekt generálásához szükséges elemzések.
A pályázatírás és -elszámolás gyakorlatias tevékenység. Előadásának egyik legfontosabb tanúsága, hogy ezekben a folyamatokban helyet kaphat a kreativitás is.
– A problémák megoldása során van lehetőség a kreativitásra: egy kiírásban a donátor felveti az általa egy adott szektorban felismert problémákat, de nem határozza meg a megoldás módját. Aki igazán jó ismerője az adott területnek – lehet ez akár a szociális, akár a civil szféra, vagy a környezetvédelem –, kap egy bizonyos teret, hogy kutasson, megnézze a szomszédos országokat, régiókat, amelyekben esetleg jó választ találtak erre a problémára, gondolja át, hogyan lehetne mindezt a hazai körülményekhez adaptálni, és javasolja a projektben megoldásként. Ha a donátor ezt jónak látja, nem fogja kifogásolni a tartalmat, átnézi a pénzügyi részt, de nem szól bele a szakmai tartalomba.
