Néhány nappal ezelőtt még nem tudhattuk, hogy mit forral az országos politikum a kulisszák mögötti kondérban, s talán éppen ezért, ha némi kétkedéssel is, de mindenképpen ébredező reménnyel vettük tudomásul a kormányelnöknek a tévé nagy nyilvánossága előtt tett kijelentését, miszerint jövőre várhatóan 3,5 százalékos lesz a gazdasági növekedés. Mi több, az utána következő években is folyamatos emelkedésre számíthatunk. Vagyis 2018-ban a jövő esztendőhöz képest 4,5 százalékkal magasabb lesz a hazai össztermék értéke.
Az aprócska tizedszázalékok nekünk, átlagembereknek ugyan nem sokat mondanak, a szakemberek szerint azonban ez is hatalmas lépést jelent(het), hiszen a fél percent is legalább 15 milliárd dinárt rejt magában.
A miniszterelnökkel ellentétben a Világbank értékelése szerint Szerbia jövőre semmiképpen sem számíthat 2,8 százaléknál nagyobb gazdasági növekedésre. Mi több, komolyabb előrelépés ebben az évtizedben aligha fog bekövetkezni. Hasonló megállapítással rukkolt elő a Nemzetközi Valutaalap is. Szerinte sem reális, hogy a tavalyi nulla százalékos növekedés után szinte egy csapásra ekkora lépést tegyen Szerbia gazdasága. Ez annál is inkább logikus, mert az elmúlt években folyamatos volt a néhány százalékos visszaesés. Másrészt nem történtek olyan méretű beruházások, amelyeknek az „üzembe helyezése” okot adna erre a derűlátásra.
Azt ugyanis nemcsak a külföldi, de a honi közgazdászok is elismerik, hogy mindaddig, amíg a fogyasztás nagyobb, mint a befektetések, tehát a fejlesztések értéke, aligha lehet komolyabb eredményt elvárni.
Talán még reménykedhetnénk is, hogy valóra válik a miniszterelnök kincstári optimizmusa, arról azonban sem ő, sem a nemzetközi pénzintézmények képviselői egy szót sem szólnak, hogy mekkora ellensúllyal küszködik Szerbia pénzügyi rendszere. Most már megdönthetetlen tény, hogy a közfoglalkoztatottak fizetéséből és a nyugdíjasok zsebéből kivett pénz, ami elvileg a stabilizálódást volt hivatott szolgálni, gyakorlatilag elveszett, mivel a pancsovai vegyi művek, a bori rézbánya és a hozzá tapadó feldolgozó üzemek által „termelt” horribilis veszteségek egyszerűen semmissé tették. A hozzáértők közül sokan egyetértenek abban, hogy sokkal kisebb volna a kár, ha elsősorban a pancsovai üzemet már rég bezárták volna.
Emellé párosul a vasút, a Szerbia Utai és még néhány olyan közvállalat, amely nem képes a saját lábára állni, s csupán élősködik az adófizetők pénzén.
Ilyen körülmények között meglehetősen nehéz elképzelni azt, hogy két vagy három év múlva érezhetően javulni fog a lakosság életszínvonala, vagyis nagyobb lendületet vesz a gazdaság fejlődése.
A kormányelnök azon kijelentése, hogy már 2018-ban akár ötszázalékos is lehet a fellendülés – legyünk őszinték –, aligha vehető komolyan. Annál is inkább, mert a két nemzetközi „pénzeszsák” (a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap) szerint ez az eredmény esetleg csak öt év múlva érhető el.
Egy héttel ezelőtt még nem volt egészen világos, hogy a kormányfő miért éppen most rukkolt elő ezekkel a lenyűgöző jóslatokkal, mostanság azonban könnyebb magyarázatot találni rájuk. Az államelnök ugyanis kijelentette, hogy a minden valószínűség szerint áprilisban sorra kerülő elnökválasztásokkal együtt akár újabb, előrehozott parlamenti választásokat is el tudna képzelni. Mivel ez ideig az illetékesek közül senki sem cáfolta, hogy lennének erre vonatkozó ötletek és elképzelések, akár azt is hihetjük, hogy a bekövetkező gazdasági fellendülésre vonatkozó kincstári optimizmus az előkampány része is lehet. Vagyis ismét, lehetőleg idejében és többször is, el kell húzni azt a bizonyos mézes madzagot az emberek orra előtt.
Persze mindezt nem kevés fenntartással kel fogadni. Annál is inkább, mert egy év múlva kiderül, hogy kinek van igaza, Vučićnak vagy a két pénzintézménynek.
