Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában is több millió hektárnyi termőföld kerül külföldi befektetőcsoportok kezébe évente, és a „földrablás” leginkább a falusi lakosságot, és a kistermelőket sújtja – írja a Deutsche Welle.
A befektetőkkel kötött egyes szerződések 99 évre szólnak, vagy többre, ugyanakkor egy euró alatti hektáronkénti kamategyezményeket tartalmaznak. A német média független szervezetek kutatási eredményeire hivatkozik, és arról is beszámol, hogy az elmúlt pár évben a fejlődő, illetve a gyorsabb ritmusban fejlődő országokban 33 millió hektárnyi földet vásároltak meg különböző invesztíciós csoportok, és jelen pillanatban is, további 54 millió hektárról folynak a tárgyalások.
A „földrablásnak” nevezett jelenség 2008-ban vált szélesebb körben ismertté, amikor is az alapvető termékek világpiaci ára a háromszorosára növekedett, amivel párhuzamosan emelkedett az olcsó mezőgazdasági földterületek iránti érdekeltség is. Az érdekeltek között vannak azok az országok is, amelyek képtelenek bizonyos alapvető termékeknek a saját kereteiken belül való előállítására (Szaúd-Arábia, India). Ők más országok mezőgazdasági területein szeretnék megtermelni saját lakosaik számára a hiánytermékeket.
Nemcsak az országok, hanem egyes ipari és kereskedelmi konszernek is több ezerhektárnyi földterületekbe invesztálnak (elsősorban rizsbe, szójába, illetve olyan növényekbe, amelyekből üzemanyag állítható elő), valamint hasonlóan járnak el bizonyos pénzügyi befektetők is, akik az olcsó földből a lehető legnagyobb nyereséget igyekeznek kitermelni.
A negatív mellékhatások pedig elsősorban az egyszerű gazdák körében érezhetőek, akik egyszerűen elszakadnak földjeiktől, amelynek hatására már több százezer kistermelő veszítette el aktuális bevételi forrását. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezete (FAO) azonban mindezek ellenére is tovább biztosítja a befektetők számára a földhöz jutás lehetőségét. Az ENSZ már évekkel ezelőtt tartott vizsgálatokat, elsősorban a felvásárlási szerződésekkel kapcsolatosan, akkor arra hivatkoztak, hogy az okmányok szokatlanul rövidek, pontatlanok a vevők kötelezettségei és alig tartalmaznak szankciókat, ha a vásárló nem teljesít valamilyen feltételt. Ennek ellenére, továbbra sem vizsgálják felül ezt a jelenséget. A FAO továbbra is azzal érvel, hogy az invesztálók új technológiát, és jó szakembereket hoznak a célországba, amely serkentheti az ottani gazdák munkájának nyereségességét, valamint ezek a befektetések lehetővé teszik, hogy a mezőgazdászok olyan módszereket ismerjenek meg, amelyek javítják a mezőgazdaság és az egész ország infrastruktúráját. Azonban a valóság korántsem ilyen, mivel a legtöbb állam, amelyik tárgyalásba kezd a befektetőkkel, elsősorban az államkasszában fellépő hiányt szeretné feltölteni, és kevésbé érdekeltek a valódi fejlődés iránt.
Az ilyen jellegű felvásárlási törekvések nem új keletűek. A Financial Times 2009-ben ismertetett egy kutatást, hogy az azt megelőző öt évben Etiópia, Ghána, Mali, Madagaszkár és Szudán területén 2,5 millió hektár földet adtak bérbe 50–99 éves időtartamra, az üzletek értéke pedig 20–30 milliárd dollár között mozgott.
Szerbiában is jelenséggé vált a földvásárlás az utóbbi időben. Az Egyesült Arab Emírségek vezető agrárcége, az Al Dahra is szemet vetett a hazai földekre, amely azóta politikai vitákhoz is vezetett. Jelen pillanatban a helyzet úgy áll, hogy a befektetőcsoport és maguk az Emirátusok is több dologgal kapcsolatosan tárgyalnak párhuzamosan a szerb állammal. Tárgyalások folynak az újdonsült szerb légitársasággal, az Air Serbiával, a pancsovai kikötő megvásárlását és felújítását is célul tűzték ki, a hajótársaságokkal kapcsolatosan is egyeztetnek, ahol az invesztálók feljavítanák az infrastruktúrát is, végül azzal kapcsolatosan is folynak megbeszélések, hogy Szerbia hitelt kap a közel-keleti államtól.
Azt egyedül csak a jövő mondja meg, hogy a befektetők jelenléte valóban nyereséget hoz az államunknak, vagy pedig tovább rontja a rózsásnak amúgy sem nevezhető helyzetet.
