Semmiképpen sem tekinthető véletlennek, hogy a politikai csúcsvezetés csak szóban „harcol” azért, hogy a kormány ellenőrzése alatt álló közvállalatok élén ne pártkatonák, hanem megfelelő szakmai végzettségű személyek legyenek. Ha erre sor kerülne, nyilvánvaló, hogy egyes (főleg) sportklubok és más társadalmi szervezetek jelentős összeget spórolhatnának meg a telefonhasználattal, hiszen – az eddigi gyakorlattól eltérően – hiába telefonálnának magas politikai pozíciót betöltő barátaiknak, a közvállalatokból aligha juthatnának kisebb anyagi támogatáshoz.
A legutóbbi felmérés szerint ugyanis az utóbbi három-négy évben az állami cégek több mint 1,3 milliárd dinárt juttattak különféle szervezeteknek. Az összeg kétharmada támogatásként, egyharmada pedig reklám mögé bújtatott (szintén) támogatásként került jórészt a sportolók kasszájába. Lényegesen kisebb hányadából részesült a művelődés, valamint az egyház.
Alapjában véve nem az a gond, hogy a vállalatok részt vállalnak a klubok és egyesületek fenntartásában, vagy pénzt adnak Isten házainak tatarozására, hiszen ez nem szerbiai unikum, hanem a világon teljesen elfogadott jelenség. A baj ott kezdődik, hogy egyes közvállalatok évek óta veszteségesek, s verik a kormány asztalát, hogy húzza ki őket a slamasztikából az adófizetők pénzével
Az ilyen jellegű nagylelkűségben a Szerbiai Villanygazdaság jár az élen. A firtatott időszakban ugyanis nagyjából félmilliárd dinárt ajándékozott különféle „nemes” célokra, holott évente legalább egyszer azon kesereg, hogy nálunk olcsó a villanyáram, tehát mindenképpen emelni kell az árát.
A szóban forgó négy év részleteinek elemzésekor kiderült, hogy a jelenlegi kormány már tavalyelőtt nagy garral bejelentette a közvállalatok gazdálkodásának ésszerűsítését és a minden téren való takarékosságot. A villanygazdaságnál ez süket fülekre talált, és csak tavaly 142 millió dinárt adott különféle, a tevékenységéhez semmi módon nem kapcsolódó célokra.
Egyébként ennél a vállalatnál aligha beszélhetünk bárminemű nadrágszíjhúzásról, hiszen a 75 ezer dináros átlagfizetés magasan meghaladja az országosat. Ennek ellenére, ha nagyobb beruházást tervez, amihez külföldi hitelre van szüksége, áramhiánnyal fenyegetőzik, abban az esetben, ha a kormány nem vállalja a nemzetközi hitelszavatosságot.
A legtöbb közvállalatnak válljék becsületére, hogy legalább az illetékesek számára betekintést engedélyezett ügyvitelének e részébe. Velük ellentétben a tavaly 50 milliárd dinár veszteséget felhalmozott Srbijagas szinte meg sem hallotta az erre vonatkozó felszólítást. A cég, a szocialista Bajatovićtyal az élen, államot játszik az államban, és ezért eddig senki sem merte felelősségre vonni.
Ha elfogult lokálpatrióták akarunk lenni, akkor a Srbijagas sport iránti anyagi viszonyulását akár megdicsérhetnénk, hiszen eddig 12 millió dinárból éppen az újvidéki Vojvodina kosárlabdaklubot igyekezett ellátni minden jóval. Nélküle a nagy múltú együttes már jó ideje valamelyik (leg)alsó (ta)ligában, és nem a legjobbak társaságában versenyezne.
Talán még a fentieknél is érdekesebb, de mindenképpen szembetűnőbb, hogy egyes jogi személyek (jószerivel a nagyközönség számára ismeretlen vállalkozók) mennyire önzetlenek, ha valamelyik pártot kell támogatni. Ez túlnyomórészt a választási kampány idején jut kifejezésre.
Legutóbb például egy belgrádi kis cég a Szerb Demokrata Pártot 8 millió dinárral segítette, holott tavaly mindössze 2 millió dinár volt a jövedelme. A Szerbiai Szocialista Párt köré tömörültek ugyancsak egy fővárosi cégtől 6,7 millió dinárt inkasszáltak, pedig a szóban forgó vállalkozásnak a könyvelés során kimutatott jövedelme alig érte el a 46 800 dinárt. Ehhez hasonlóan gyanús, 5,5 millió dináros donációban részesültek a szocialisták a FVS rental cégtől, amelyet 2013 februárjában jegyeztek be, májusban pedig töröltek a nyilvántartásból.
Bizonyos elemzésekből azonban arra lehet következtetni, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. A liberálisok ugyanis a választási kampányban alig 22 millió dinárt gyűjtöttek össze, de ez nem zavarta őket abban, hogy 143 milliót költsenek el.
Szinte nem találni olyan pártot, amely igyekezett a megszerezett összeg keretében maradni.
Illetve, van három is. Az egyik a Vajdasági Magyar Szövetség, amely több mint tízmillió dinárt spórolt meg, a Harmadik Szerbia politikai tömörülés kilencet, a Szerb Haladó Párt pedig kétmillió dinár „haszonnal” zárta a választási kampányt.
Mindent összevetve azonban felmerül a költői kérdés: miből, és pláne miért ilyen nagylelkűek a koldusszegény, nem ritkán veszteséges vállalatok és vállalkozások?
