Az utóbbi negyven-ötven évben ha valakinek bankban kínáltak munkahelyet, s azt nem fogadta el, mindenki szemében kötözni való bolond volt. Ilyen példa azonban olykor akadt, de ez csak arra volt jó, hogy a kivétel erősítse a szabályt. A pénzintézetekben ugyanis a fizetések lényegesen meghaladták az átlagot, és a munkába sem pusztult bele senki.
A magánosítás azonban ezen a téren is gyökeresen megváltoztatta a körülményeket. A bankok új, túlnyomó többségében külföldi tulajdonosai ugyanis nem igazán értették, hogy miért lebzsel öt alkalmazott egyetlen feladat körül, amikor egy is nyugodtan el tudja végezni.
És megkezdődtek a leépítések. Viszonylag rövid néhány év alatt a „bankosok” százai (ezrei) kerültek utcára. Ez alaposan megmérgezte a belső viszonyokat is, hiszen amint valamelyik bank dolgozói neszét vették a „kirúgási akció” előkészületeinek, elkezdődött a könyökölés, mások bemártása, intrikálás, a helyezkedés. Legtöbbjük ilyen módon szeretett volna megmenekülni attól., hogy munkahely és fizetés nélkül maradjon. Kevesüknek sikerült, nagyobb részük azonban csak ellenségeket szerzett magának, de – igaz, olykor kiadós végkielégítéssel – kénytelenek volt búcsút inteni imádott íróasztalának.
Nem csoda hát, hogy a közgazdasági egyetem a „gólyák” körében is hihetetlenül felértékelődött. A bombázások idején például az újvidéki ügyviteli főiskolára (mivel még felvételizni sem kellett) nem kevesebb mint 3250 hallgatót vettek fel. Közülük mindössze kétszázötven tanulhatott tandíjmentesen. A többiek (szüleik) szorgalmasan leperkálták a tandíjat.
Persze közülük csak igen kevesen jutottak el addig, hogy megkapják az oklevelet. Akkoriban a főiskola egyik tanára mesélte, hogy egyetlen vizsgaidőszakban nyolcszáz(!) hallgatót faggatott, de csak kétszázan kaphattak elégséges osztályzatot. A többiből aligha lett valaha is banki tisztviselő.
Ki tudja, lehet, hogy az utóbbiak jártak jobban. A szakszervezeti adatok szerint ugyanis csak az utóbbi másfél-két évben, az időközben tönkrement bankok dolgozóival együtt, több mint háromezer személyt bocsátottak el. Egyes információk szerint ez a folyamat még nem fejeződött be. Az ok meglehetősen egyszerű: a bankok jórészt a pénzkihelyezések alapján megvalósított kamatból élnek. Márpedig napjainkban az a helyzet, hogy csak az a vállalkozás vagy magánszemély vesz fel banki hitelt, aki igazán meg van szorulva. A pénzintézmények folyószámláiról csaknem kicsurog a pénz. Hiába kínálják fűnek-fának, alig hajlandó valaki belevágnia „nagy kalandba”.
Alulírott igen közelije négy évvel ezelőtt tízezer euró hitelt akart felvenni, de amikor kiderült, hogy a tízéves futamidő alatt 17 500 eurót lesz kénytelen törleszteni, más megoldás után nézett.
Hiteligénylés tehát alig, ezzel együtt a banki haszon (a kamat) is alaposan megcsappant. Vagyis még mindig többen ülnek a tolóablak mögött, mint amennyit a tőkepénzes hajlandó eltartani.
Az utóbbi két esztendőben négy bank is csődbe ment. Az Agrobanka, a Vajdasági Fejlesztési Bank, a Belgrádi gazdasági Bank és az Univerzal Bank csődtömegében több mint 1200 dolgozó volt, akiket senki sem kártalanított. Ez alól csupán a belga tulajdonú KBC bank kivétel. Mivel ez a pénzintézet egyszerűen kivonult a szerbiai piacról, az ágazati szakszervezetnek sikerült vele megállapodnia a tisztességes végkielégítés, a nyaralási pótlék és a ki nem használt évi szabadságok megváltása kapcsán.
A többi banki dolgozó már csak nosztalgiázhat a „régi szép időkről”, amikor kissé lenézően emlegették azokat az ismerősöket, akik csak egy köztársasági átlagkeresetet vittek haza.
Szertefoszlott tehát a banki munkahelyekről, mint a jólét forrásáról kialakított álomvilág.
