Alig múlik el nap, hogy a tömegtájékoztatási eszközök ne számoljanak be különféle visszaélésekről, amelyekkel egyes újgazdagok hatalmas összegekkel károsították meg az államot. Úgy röpködnek az eurómilliók, hogy a tájékozatlanabb (és szűkös körülmények között éldegélő) emberek csak a fejüket kapkodják. Az elvetemült csalók mindegyike „természetesen” jórészt valamelyik ellenzéki párt holdudvarához tartozik, a hatalmiakhoz közeliek pedig kivétel nélkül „patyolattiszták”, s ha netán rájuk is a gyanú árnyéka borul, indignálódva utasítják vissza a vádakat.
Ez egy kicsit arra a kisbíróra emlékeztet, aki a második nagy háború idején a faluban minden utcasarkon kidobolta, hogy előző nap mekkorák voltak az ellenség veszteségei.
– És mekkorák a mieink? –kérdezte az egyik mindig gyanakvó öreg.
A kisbíró, nyelvével a szája szegletébe tolta a kapadohányból újságpapírba csavart, tűrhetetlen szagú cigarettáját, s rezignáltan csak ennyit mondott:
– Azt a másik oldalon dobolják!
Számunkra, adófizetők számára teljesen mindegy, hogy melyik oldalon mit „dobolnak”, mert az árát így is, úgyis mi fizetjük meg.
Legalábbis erre lehet következtetni a téma kapcsán nyilatkozó szakemberek szavaiból.
Mindenekelőtt azonban tudni kell, hogyan került sor ezekre a visszaélésekre. Nos, a módszer pofonegyszerű. Minimális tőkével vállalatot alapítottak, s azok betáblázásával hatalmas hiteleket kértek a túlnyomó többségükben állami tulajdonú bankoktól. Igaz, hogy közgazdász szemmel nézve a fedezetül felkínált ingóság vagy ingatlan értéke nevetséges volt, de ezt magas politikai szinten levő barátaikkal, ismerőseikkel ellensúlyozták. Mivel az ügyvitelük nem tette lehetővé az idejében történő törlesztést, méregdrága, rövid lejáratú kölcsönöket igényeltek – és kaptak! Azt ők tudták legjobban, hogy ezeket sem lesznek képesek fizetni, de ilyen „csekélység” egyáltalán nem zavarta egyiküket sem.
Már a hitelek második körénél megindult az úgynevezett negatív spirál, aminek csak a teljes tönkremenés lehet a vége. Akik ezt kitervelték, nem buta emberek, s a mozgatható, készpénzben kifejezhető tőkének egy jelentős részét igyekeztek (természetesen nem Szerbiában) biztonságba helyezni. Letartoztatásuk, s az esetleges csoda folytán történő elítélésük tehát semmi haszonnal sem fog járni, mivel az általuk okozott kárt már nem lesz miből megtéríteni.
Tekintettel arra, hogy legnagyobb részt az állam többségi tulajdonában levő bankok a szóban forgó ügyek kárvallottjai, a politikai csúcsvezetés igyekszik megmenteni, vagyis a polgárok által befizetett adóból a költségvetés útján feltőkésíteni. Azt ugyanis aligha engedhetik meg maguknak, hogy az ő érdekövezetükben levő pénzintézmények megszűnjenek, mert ezzel beismerik, hogy rosszul sáfárkodtak a nép pénzével. Inkább újabb, horribilis összegű dinárinjekcióval próbálják élesztgetni, jobbik esetben feléleszteni a haldokló bankokat.
A gyanús múltú újgazdagok pedig néhány hónapig kuporognak a vizsgálati fogságban, de megmaradt vagyonuk érintetlen marad.
A nép pedig (továbbra is) fizet.
