Húsz-egynéhány évvel ezelőtt nem számított kivételes esetnek, ha valaki a járművébe olyan üzemanyagot töltött, amely semmiféle szabványnak és előírásnak nem felelt meg. A közép- és az idősebb korosztály még emlékszik erre, de akkor olyan idők jártak. Örültünk annak, ha egyáltalán hozzájuthatunk (az utcán, az út mellett…) egy kanna benzinhez vagy gázolajhoz. Az áráról pedig beszélni sem érdemes, mivel a benzinkúton, ha a havi 20 litert érő üzemanyagjegyre kaptunk valamennyit, fél márkát kellett fizetni érte, a feketézők pedig három-négy márkáért kínálták a benzint. A közmondást, miszerint olcsó húsnak híg a leve, nyugodtan módosíthattuk, az „olcsó” szót csupán „drága”-val kellett helyettesíteni.
A miloševići diktatúra bukása után némileg rendeződött a helyzet. A nyugat-európai országok ugyanis olcsóbbnak vélték, hogy Szerbiába zúdítsák a pénzt, mint hogy eltartsák az innen menekülök seregét.
Volt tehát, és azóta is van elfogadható minőségű benzin és gázolaj. Annyiba kerül amennyibe, de nem kell csempészettel foglalkozni, vagy a csempészekkel jóba lenni. Ezzel azonban nem oldódott meg a helyzet, mert a folyamatosan csökkenő életszínvonal egyre több gépjármű- és traktortulajdonost arra kényszerít, hogy „más módon”, lehetőleg a hivatalos árnál olcsóbban oldja meg a gépjárműve, illetve munkagépe üzemanyag-ellátását. Nem titok ugyanis, hogy a Dunán folyamatos az üzemanyag csempészése. Leginkább a folyón felfelé haladó vontatók, illetve önjáró uszályok a saját tartályukból adják el a dízelt. Vevő mindig van rá, hiszen kevésbé „vágják meg” őket, mint a legális töltőállomások. Természetesen a minőség alaposan lemarad a kívánt szinttől, de a szerbiai parasztok többsége nem dicsekedhet új gépekkel, a régieknek pedig mindegy, hogy mi van a tartályukban. Az állam azonban nem hajlandó ilyen könnyen napirendre térni a téma felett. Időnként fellángoló akciókkal igyekszik nyomára jutni a „szőkített”, „kékített”, „sárgított” üzemanyagnak, s amellett, hogy elkobozza, meglehetősen komoly büntetést szab ki forgalmazójára. A jelek szerint azonban ez a pénzbeli megtorlás mégsem olyan hatalmas, hogy az ügyeskedőknek ne érné meg tovább keverni-kavarni a különféle adalékokat a benzinbe és a gázolajba. A busás haszon ugyanis több, mint amennyi fedezi a várható bírság összegét.
Annak ellenére tehát, hogy a töltőállomásokon mindig van üzemanyag, az állam és a csempészek közötti macska-egér játék tovább folyik. Legalábbis erre lehet következtetni egy minapi hírből, miszerint újévig az illetékes állami szervek megsemmisítenek 600 000 liter üzemanyagot. Ennek négyötöde gázolaj, a többi benzin. A felügyelőség ugyanis megállapította, hogy egyes kutak tartályában nem a várt „pogány” (vízmentes) nafta van, hanem azt alaposan „megkeresztelték”. Találtak ugyanis benne vizet, minőségjavítónak kikiáltott adalékot, s még ki tudja mit. Több mint 13 000 liter esetében még azt sem tudták megállapítani, hogy miből tevődik össze.
A szegény ember vízzel főz – tartja a közmondás. Ez alatt akár az is érthető, hogy mindenki úgy találja fel magát, ahogy tudja. Erre jó bizonyíték egy személyesen tapasztalt példa: az egyik zentai áruházban a vevő nem kevesebb mint húsz liter étolajat pakolt a fizetőpultra. A pénztárosnő ugyan szó nélkül számlázott, de a vásárló távozása után értetlenül kérdezte: – Minek ennek ennyi olaj? – Belekeveri a dízelbe – magyarázta valaki –, hiszen itt 109 dinárt fizetett egy literért, a valódi üzemanyag pedig majdnem 150 dinárba kerül. A megtakarítás tehát literenként negyvenkilenc dinár.
És ez csak egy példa. De egy kis érdeklődéssel számtalant találhatunk.
Marad azonban a könnyen megválaszolható kérdés: ki ennek az oka? Nos, ha a feneketlen zsákhoz hasonlító állami költségvetés megelégedne kevesebb jövedéki adóval, érezhetően olcsóbb lehetne az üzemanyag, s az emberek nem kényszerülnének arra, hogy tiltott vagy félig legális módon spóroljanak.
De a mi körülményeink között, amikor „üres az eklézsia, koldulnak az egerek”, erről csak ábrándozni lehet.
