A miniszterelnök szabadkai látogatásán elmondottak nem először kerülnek címoldalra, elsősorban a rezsimhű sajtóban jelentek meg. Éppen ezért valószínűleg fel sem tűnt volna, hogy Vučić folyamatosan szajkózza, Szerbia eszményi feltételeket teremtett a külföldi beruházók számára, ennek eredményeként okkal várható, hogy már az idén felélénkül a hazánkba irányuló külföldi pénzfolyam. Ez egyszer azt is jelenti, hogy belátható időn belül a munkahelyek tíz-, vagy százezrei fognak megnyílni.
Mindezt olyan magabiztosan nyilatkozta, mintha a kezében egy rajzfilmbe, vagy mesébe illő varázspálca volna, s neki csak intenie kellene, és máris tolongnának az eurómilliárdjaikkal a nyugati tőkések.
Erre a hívő ember azt mondja: „Adja a jó Isten, hogy így legyen!”, hiszen a fiatalok már az egyetem padjaiból külföld felé tekingetnek. Arról nem is szólva, hogy a körzeti orvosi kamarák alig győzik kiállítani a különféle külföldi munkavállaláshoz szükséges papírokat. A doktor urak és a doktornők (ismét csak a fiatalabbjai) már igencsak unhatják a felsőbb körökből érkező különféle ígérgetéseket. Az ő esetükben nem mindig a fizetés a döntő, habár tőlünk egy-két ezer, vagy akár ötszáz kilométerrel nyugatra az itteni bérük ötszörösét kapnák. Nekik az fáj a legjobban, hogy ha egy korházi osztályon csökken az amúgy is alacsony létszámuk, nem vehetnek fel a továbbáltak helyébe újakat. Semmivel nem jobb a helyzet az úgynevezett középkáderek, vagyis a nővérek és az egészségügyi technikusok számára sem. Tudunk olyan egészségügyi intézményről, ahol vizit idején öt szakorvos mögött egyetlen főnővér lohol. Arról nem is szólva, hogy a rendelőkben, a vizsgálat után, egyetemi végzettségű „gépíró(nő)” kénytelen a számítógépbe, rosszabb esetben a mechanikus írógépbe pötyögtetni az általa megállapított betegséget és a javallott terápiát.
A politikusok, elsősorban a miniszterelnök részéről igen kevés alappal bíró kincstári optimizmusából nincs hiány. Bárhol megjelenik – márpedig szinte mindenhol jelen van (talán a naplemente és -felkelte sem történne meg nélküle) – két fontos dolgot mindig elmond: hamarosan javulni fog az életszínvonal, vagyis könnyen megtörténhet, hogy már az év vége felé növelni fogják az állami alkalmazottak fizetését és a nyugdíjakat (talán először azt adnák vissza, amit törvénytelenül és pofátlanul elevettek!), valamint azt is ígéri, hogy a világ minden részéről Szerbia felé kacsingatnak a beruházók, mivel mi nyújtjuk a legjobb feltételeket ezen a téren.
A nagy jövés-menésében –úgy tűnik– nem maradt ideje arra, hogy legalább felületesen beleolvasson az újságokba, amelyek egyikében arról a kérdőívről volt szó, amely arról végzett felmérést, hogy a nálunk leledző német beruházóknak mi a véleményük a körülményekről.
Nos, a megkérdezett száz társaság képviselőjének kétharmada szerint Szerbiában rossz a gazdasági helyzet. A vállalatok szempontjából a legnagyobb problémát a közigazgatás működése, a jogi bizonytalanság, valamint a korrupció és a bűnüldözés elleni harc lanyhasága jelenti.
A már korábban bejelentett reformok végrehajtásának ütemét a német szakembereknek csupán tizenhárom százaléka nevezi jónak. Negyvennégy százalékuk szerint az eddig ezen a téren felmutatott eredmények kielégítőek, míg negyvenkét százalékuk szerint kimondottan rossz.
Azt sem lenne szabad szem elől téveszteni, hogy lassan ugyan, de folyamatosan nő azoknak a külföldi cégeknek a száma, amelyeknek a vezetői úgy vélik, a jövőben igyekeznek elkerülni Szerbiát, és inkább a szomszédos országokban fektetik be a tőkéjüket.
A fentiek ismeretében a miniszterelnök akár fel is vetheti a más jól ismert viccbeli kérdést, amelyet a feleség válaszol a férjének, amikor az félreérthetetlen helyzetben találja őt egy ismeretlennel:
–Te a szemednek hiszel, vagy nekem!?
