Annak ellenére, hogy a kormány már csaknem negyed évvel ezelőtt „megoldotta” a szendrői vasgyár problémáját, még az elnagyolt részletekről és feltételekről sem lehet tudni semmit. Az egyik fővárosi lap ugyan hivatalosan is kért bizonyos adatokat, már amelyek nyilvánosak lehetnek, de csak azt érte el, hogy az illetékes kormánytestület villámgyorsan összeült, és titkosított minden információt a gyár irányításának külföldi kézbe adásáról. És tette ezt a sok félreértésre okot adó manővert egy mondatnyi lényeges és főleg nem elfogadható magyarázat nélkül.
Nem hivatalos információk szerint még az sem tisztázott dolog, hogy az államnak –pénzellátási szempontból – van-e valami köze a csaknem hatezer embert foglalkoztató üzem működéséhez. Azt ugyanis tudjuk, hogy az elmúlt időszakban a szerbiai költségvetésnek, tehát az adófizető polgároknak évente nagyjából százötven millió eurójába kerül a szendrői vasgyár életben tartása. Ez a pénz azonban csak amolyan lélegeztetőgépet működtet. Vagyis az összeg jelentős részét arra használták fel, hogy a munkások némi fizetéshez jussanak. Függetlenül attól, hogy dolgoztak-e vagy sem.
Azt is tudjuk, hogy a Nemzetközi Valutaalap félreérthetetlenül közölte, hogy az államnak a vasgyárból, akár privatizációval, akár felszámolással, ki kell vonulnia. Ennek a követelésnek a magyarázata, hogy a fentebb említett összegű éves támogatás hatalmas tétel a költségvetésben, márpedig az IMF-hitel megszerzésének a feltétele az állami költségvetés konszolidálása, a hiány csökkentése volt.
Az is elgondolkodtató, hogy a külföldről szerződtetett ügyvezetés tagjai között volt/van annak az amerikai US Steelnek az egyik vezetője is, aki még nemrég a tengeren túli cég itteni teljhatalmú uraként egy dollárért visszaadta Szerbiának a vasműveket, és hanyatt-homlok menekült a Duna partjáról. Ha akkor nem tudta nyereségessé tenni a céget, mi a garancia arra, hogy ezúttal sikerülni fog neki? Nos, semmi. De erről a kormány tagjai mélyen hallgatnak. Az újságírók által feltett kérdésekre csak homályos válaszokat adnak, vagy egyszerűen elengedik a fülük mellett.
Nem egészen érthető, hogy a kormány milyen jogon kiskorúsítja azokat az adófizető polgárokat, akiknek a pénzéből „eteti”a vasgyárat és még jó néhány közvállalatot, csak azért, mert az érintett cégek élére tehetségtelen és tehetetlen embereket nevezett ki.
Az állam és egy magáncég közötti szerződéses kapcsolat annál kevésbé képezheti titok tárgyát, mert nem hadiüzemről van szó.
Az ilyen viszonyulás kísértetiesen emlékezteti az idősebb korosztályt Mahmut Bakali egykori koszovói elnök dölyfös kirohanására, amikor a szlovén politikusok számon kérték tőle, hogy a(z akkor még déli) tartomány mire költi a hatalmas összegű támogatásokat. Az albán politikus azzal vágott vissza, hogy „Ha el kell számolnunk a pénzzel, akkor ne is adjatok ezután!”
Ahogyan akkor, a titói érában, lehetetlen volt egy ilyen „visszautasítást” betartani, napjainkban is kissé hasonló a helyzet. A nép hiába kötné az ebet a karóhoz, hogy nem hajlandó tovább finanszírozni az élősködő állami és közvállalatokat, a politikai vezetés egyetlen tollvonással semmissé nyilváníthatja a népakarat ilyetén való kifejezésre jutását.
Vučić és kormánybeli társai óvakodnak ugyan kimondani, de viszonyulásuk a nép pénzéhez félreérthetetlenül kifejezi véleményüket:
– Mi közötök hozzá!?
