A számokkal való különféle trükközések ellenére tény, hogy Szerbiában nagyjából 1,7 millió embernek van munkája. Ők – elvileg – boldogok lehetnek, hiszen családjuknak megkeresik a napi betevőre valót. A többiek pedig esetleg irigyelhetik őket.
A valóság azonban nem ilyen egyértelmű, hiszen a foglalkoztatottaknak csaknem egynegyede, legalábbis a hivatalos statisztika szerint, csupán a kormány és a szakszervezetek közötti megállapodásban rögzített minimális fizetést kapja, ami alig több 21 ezer dinárnál. Ennyi pénzből nem hogy egy háromtagú család, de még maga a kenyérkereső sem tud megélni. És mégis!
A napokban a munkások érdekképviseletei közös beadvánnyal fordultak az illetékes minisztériumhoz, hogy a jelenleg hatályban levő, 121 dináros legalacsonyabb órabért növeljék 140 dinárra. Talán mondani sem kell, hogy ez ellen elsősorban a munkaadók egyesületeinek országos szövetsége tiltakozott, mivel szerintük a jelenlegi gazdálkodási feltételek semmiképpen sem teszik lehetővé a bérfejlesztést. Mi több, azt próbálták indokolni, hogy a pénzügyi eredmények alapján még ez a minimálbér is magas!
Hogy a kormány mennyire komolytalanul viszonyul a kérdéshez, abból is kiderül, miszerint a felügyelőségek tevékenysége abban merül ki, hogy ellenőrzik, hogy a munkaadó bejelentette-e alkalmazottját, vagyis fizeti-e az adókat és a járulékokat. Főleg a kereskedelemben és az építőiparban még ezen a téren is – finoman szólva – markáns hiányosságok fedezhetők fel. Közérthetően mondva, feketén dolgoztatják őket, és az emberek a fizetésüket zsebből zsebbe kapják.
Azt hihetnék, hogy a látszólag törvénytisztelő vállalkozók maradéktalanul teljesítik az állam és a munkások iránti kötelezettségüket, és a kereseteket a hatályos törvények szerint számolják el és fizetik ki. Hát erről szó sincs! Ugyanis a szakemberek állítása szerint (nem tudni, mire alapozzák feltevéseiket) legalább 200 ezer ember még a minimálbért sem kapja meg. Vagy ha igen, munkaadója arra kötelezi, hogy a bankban felvett fizetésének egy részét – készpénzben – adja vissza.
Az ember azt gondolhatná, hogy ez egy kicsit fából vaskarika. Mert ki az a szerencsétlen, aki a gyatra fizetése egy részétől önként hajlandó megszabadulni? Pedig sok helyen így működnek a dolgok. Aki nem hajlandó visszafizetni a munkahelymegtartó penzumot, akár már másnap az utcán találja magát.
A jelenleg (és még ki tudja meddig!) Szerbiában uralkodó vadkapitalizmusnak az emberek kizsákmányolására irányuló példája egy nemrég hallott zentai eset. Egyetemi végzettségű fiatalembernek munkát ajánlott valaki havi 10.000 (azaz: tízezer) dinárért.
Nem lehet ezzel nem szembeállítani a huszonhárom évvel ezelőtti személyes tapasztalatot, amikor a három hónap letelte után a vendégmunkás „patrónusa” megkérdezte a cég egyik főnökét, hogy az immár hazaindulni készülő komájának jár-e fizetett szabadság. A „kisvezér” meglepődés nélkül bólintott, hogy igen. „De ő nem kérte” – mentegetőzött.
Honi viszonyaink tükörképe a munkaügyi miniszternek (Mira Marković egykori kedvencének) a megnyilatkozása és az, hogy a valós állapotokról halvány fogalma sincs. Ő ugyanis már többször arra biztatta a munkásokat, hogy jelentsék fel munkaadójukat, ha nem hajlandó legalább minimálbért fizetni.
Okkal és joggal merül fel a kérdés: hol él ez a (valamikori JUL-os) miniszter elvtárs? Van neki fogalma arról, hogy minden kirúgott ember helyére tízen jelentkeznének? Még akkor is, ha – hivatalosan – húsz százalék alatt mozog a munkanélküliségi ráta.
Azt az emberek tudják legjobban, hogy még akkor is kénytelenek elfogadni ezt a keresetet, ha tisztában vannak vele, hogy abból se megélni, se éhen halni nem lehet.
