A Demokrata Pártnak a legutóbbi választások alkalmával történt bukását követően a jelenlegi hatalmiak – kezdetben – váltig azt hangoztatták, hogy Szerbia nem tér le az Európai Unióba vezető útról, s mindent megtesznek a csatlakozási tárgyalások időpontjának mielőbbi megszerzése érdekében. A miniszterelnök, akinek a pártja annak idején még a szlovén árut is kitiltotta a szerbiai piacról, a jelek szerint „kalapot cserélt”, s valóban a fejlett Nyugat felé igyekezne. Ő és elvtársai azonban jócskán kisebbségben vannak, tehát a fő politikai csapást nem ők jelölik ki, hanem a šešeljistákból lett „haladók”.
Az utóbbiak, a velük hasonszőrű Szerbiai Demokrata Párttal, alig leplezett vehemenciával Oroszország és Kína felé igyekeznek. Az idő múlásával egyre hangosabban próbálják meggyőzni a közvéleményt, hogy Szerbia jövője a Nagy Testvér árnyékában található meg.
Ám legyen. De azért nem árt összevetni a nyugati államok és két (távol)keleti ország hozzánk való őszinte viszonyulását. Elsősorban a konkrét, pénzügyi támogatásokat illetően.
A múlt évben az EU 215 millió euró támogatást nyújtott Szerbiának, s ezzel a 2000-ben bekövetkezett politikai félfordulat óta 2,4 milliárd euróval igyekezett segíteni. Egyébként az utóbbi tizenkét évben összesen 4,8 milliárd euró támogatást kaptunk. Logikus, hogy legtöbb pénz – megközelítőleg 600 millió euró – közvetlenül Milošević elűzése után, mintegy jutalomként érkezett.
A fentebb említett 4,8 milliárd eurót illetően egyébként az EU után az USA volt a leggálánsabb 612 millióval, őt követi Németország (300 millió), Olaszország (195 millió), Svédország (169 millió), Norvégia (140 millió) és Svájc (122 millió).
Ezzel szemben tizenkét év alatt Kína 3,6 millió eurót adott, ebből egymilliót tavaly.
Oroszország pedig – úgy tűnik – a viccbeli Móricka logikáját követte:
A hitoktatáson ugyanis a rabbi száz sékelt ígért annak, aki meg tudja mondani, hogy ki a világ legismertebb embere. Móricka rögtön rávágta, hogy „Jézus Krisztus”.
– Hát nem, Mózes?
– Dehogynem, rabbi, de egy dolog a vallás és más dolog az üzlet.
Nos, Moszkva is nagyjából így viszonyul mihozzánk, hiszen mindeddig egy megveszekedett petákot sem áldozott a Kis Testvér sorsának és helyzetének javítására. Nem vette azonban rossz néven, hogy szinte aprópénzért megszerezhette a teljes szerbiai kőolajipart (és a lelőhelyeket!), szívesen ad 800 milliót vasútfejlesztésre (de csak akkor, ha az ő vállalatát bízzák meg a kivitelezéssel), és a Telekom is élénken érdekli. Viszont már jó ideje hitegeti a honi kormányt az adósságokban fuldokló szendrői (smederevói) acélművek megvásárlásával. Nem lenne meglepetés, ha a Duna-parti acélóriás csak úgy találna új (orosz) gazdára, ha pénzügyi kötelezettségeit átalakítanák közadóssággá.
Az oroszpárti közgazdászok azzal magyarázzák Putinék szűkmarkúságát, hogy ők is csak most lábaltak ki a válságból, s a jótékonysági pénzkihelyezéseiket elsősorban az ő térségükbe irányítják.
Ez rendben is van, de akkor milyen jogon neheztelnek Belgrádra, ha az néha a kelleténél nagyobbat kacsint Brüsszel, vagy a NATO felé?
Nyilván a propaganda számlájára írható, hogy a megkérdezett szerbiai polgárok egyötöde meg van győződve arról, hogy leginkább Oroszország segített rajtunk.
Ők – valószínűleg – nem akarják tudni, hogy legkevésbé a rokonra lehet számítani.
